Ideiglenesen Varsóban tartózkodó kollégánktól kaptuk a hírt, hogy k*rva hideg van. :)

Pénteken számolgattunk, és rájöttünk, hogy muszáj megmozdulni hétvégente, mert különben nagyon el fog szaladni ez a szemeszter. Sajnos Agata és Altug agy Londonból hazatérő vandéget fogadtak, Ozan tanulásra adta a fejét, Juan pedig gyengélkedett, hát nem maradt más, mint Daviddal és Evrennel nekiindulni. Én örültem a felállásnak, mert mindhármunknak biztosítva volt az angol gyakorlás kényszere / lehetősége - nézőpont kérdése.

Könyörtelen voltam, mert láttam, hogy csak akkor lesz értelme a napnak, ha korán indulunk, későn jövünk - hát keltettem a fiúkat reggel fél nyolc körül. A nyolcas indulásból negyed kilences lett, és egészen a villamosmegállóig jutottunk, ahol David realizálta, hogy nincs nála a diákja. (Ja, mert múlt héten megkaptuk a diák igazolványainkat. Olyan, mint egy párttagsági kiskönyv, tiszta röhej!) Szóval David visszaszaladt a koliig, nem találta, egy szó, mint száz, mire a villamossal a vasútállomásra értünk, kerek 5 percünk maradt jegyet venni, peront megtalálni, satöbbi. Ez mindhármunkat felébresztett.

Másfél órás út után érkeztünk a fővárosba, ami alatt bőven volt időm kiolvasni mindent az útikönyvemből. Éppen ezért, mikor megérkeztünk, és megláttunk egy nagyon magas szocreál-barokk-gótikus monstrumot, rögtön felismertem, hogy ez nem lehet más, mint a Tudomány és Kultúra Palotája, a Szovjetunió szimbolikus ajándéka 1955-ből. A kommunista elnyomás emlékeként egy vicc is születt róla: Hol a legjobb lakni Varsóban? A Tudomány és Kultúra Palotájában, mert ha kinézel az ablakon, nem látod.

Egy szó, mint száz, hamar rájöttünk, hogy ha ennek a tetejére feljutnánk, egyből betájolnánk magunkat. És lőn. 30. emelet, kilátó. Elképesztő magasan voltunk, és annyi rögtön látszott, hogy 1. hideg van, 2. szürkeség van, 3. ez egy marhanagy város. 

Varsót a világháborúban gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé, a város 85%-a elpusztult. Egy relatív kicsi belvárosi részt restauráltak, itt több templom is szerencsésen megmaradt, de a város nagy része nem kerülte el a szocialista építőipar munkásságát. Most ez morbid lesz, de a mi szempontunkból ez jól adódott: egy nap éppen elég a szép belvárosra, amit sikerült is belőni a toronyból.

Irány az óváros! Útban odafelé begurottunk egy pizzériába, majd megérkeztünk az útikönyv által ajánlott legszebb séta útvonalra. Valóban gyönyörű volt!

Ezen az útvonalon el lehet jutni a Királyi Palotához, amit jó turistához méltóan be is barangoltunk. Olyan szigorú ellenőrzés van, hogy a táska átvilágításkor jó szokásomhoz híven, okoztam némi fennforgást a bicskával, de egy kedves mosoly átlendített a problémán. A palota valóban egy remekmű, és senki nem hinné, hogy ezt is gyakorlatilag a semmiből építették újjá. A nácik olyan alapos pusztítást végeztek, hogy állítólag a pincerendszerben még látszanak azok a lyukak, amiket a dinamitrudaknak fúrtak - és később nem jutott bele robbanószer. A kiállított kincsek nagy része eredeti, mert még a háború kitörése előtt Kanadába menekítették őket. A fiúk eléggé tátották a szájukat, de aki már látta Bécset, Schönbrunnt vagy akár Gödöllőt, szerintem nem hidal le a látnivalóktól.

Az út ezután az óvárosi piactérre vezet, ami elképesztően gyönyörű, és ha valaki azt mondja nekem, hogy Prágában járok, elhiszem! (Egy apró idekapcsolódó dolog. Nem tudom, hogy tudjátok-e, aprócska porcelán házikókat gyűjtök a világ minden pontjáról. Az egyik legelső darab a prágai arany utcácska legkisebb, kék háza. Most is sikerült egy eredeti darabra szert tennem: az egyik bordó házra az óvárosi Ulica Fretából.)

Megnéztük a Visztulát, visszafelé az Operaházat, ami 2000 fő befogadóképességű, majd egy parkot, az ismeretlen katona sírjával, végül ettünk kebabot, mi mást? (Az óváros egyik részét egy középkori védmű öleli körül, ezt is megnéztük, ím:)

Hazafelé a fiúk elaludtak a vonaton, este csak itt a koliban dumáltunk egy-két üveg vodka és némi savanyú uborka társaságában lengyel pajtásokkal, és amikor az ágyamba értem, azonnal álomba zuhantam, és végre sikerült 10 órát aludni! Mára csak a nagybevásárlás maradt, mert a készleteim két zacskó levesporra korlátozódtak, az pedig igen kevés a túléléshez.

A képesalbum miatt Agata és a kulturális különbségek bemutatása megint későbbre maradt, de nem feledem.

Puszi és ölelés nektek a hűvös Lengyelországból. (Mi lesz itt decemberben???)

J.