Két hete csütörtökön – a változatosság kedvéért – búcsú-buliba voltunk hivatalosak. Délután 4 körül kaptam az SMS-t Jose-tól, a brazil lakótársamtól: este tízkor indul egy busz Amritsarba; aki bújt, bújt, aki nem, nem, menés van egyenesen a partiból. Alapesetben fel nem merült volna, hogy megyünk, lévén a péntek munkanap, de a jó sors mellénk állt. Elmesélem, hogy kezdődött!

Egy héttel korábban egy indiai barátunk szólt: fehér lányokat keresnek egy pénteki videoklip forgatásra, és még szép napi díjat is fizetnek. (Nem vicc.) Természetesen rögvest megkezdtük a tárgyalásokat a főnökeinkkel, és szerencsésen meg is kaptuk a kimenőt. Ám csütörtök délelőtt jött a hír: a forgatás elmarad/eltolódik – éljen az indiai szervezés! Már éppen elkezdtünk volna búslakodni, mikor befutott Jose SMS-e. Szóval a szabadnap adott, a terv megszületett, újratervezés!

Munka után spuri haza, fogkefe táskába hajítása, majd egy törött lábú barátunk gyors vizitje után el sem jutottunk az eredetileg tervezett búcsú-buliba, hanem 10-kor egyből ott álltunk a buszállomáson Cathyvel, a német szobatársnőmmel, és perceken belül befutott Jose egy német és egy ukrán lány társaságában. Jegyek megvétele, helyek elfoglalása, indulás!

Reggel négy körül, még sötétben értünk Amritsarba, a szikhek legszentebb városába. Gyorsan riksára pattantunk, és a legbékésebb pillanatban érkeztünk a „Golden Temple” kapujába. Miután levettük és leadtuk a cipőinket és betakartunk a fejünket, beléptünk és elámultunk. Körben hófehér épületek – diszkréten sötétbe burkolózva, középen egy óriási medence szent vízzel, amelyben minden szikh, ha módja van, megfürdik. A medence közepén pedig maga a Golden Temple és vele szemben, a parton Sri Akal Takhat Sahib, az az épület, ahol éjszaka őrzik a guruk által írt szent könyvet (Sri Guru Grant Sahib). A két építményt egy keskeny híd köti össze. Itt viszik át minden reggel napfelkelte előtt fényes ceremónia keretein belül a szent könyvet az Arany Templomba, majd este, napnyugtakor vissza.

Tökéletesen időzítettünk: miután alaposan körbejártuk és –fényképeztük a templomot, éppen időben értünk a könyv átviteléhez. Énekelve, virágot szórva, ragyogó pompával szállították át a könyvet, amit nagyon sokan szerettek volna megérinteni. Ámulatos volt. Szerencsékre Jose már járt ott, így remekül tudta, hogy a látványosság után eljött az alvás ideje.

A templomban bárki, bármikor, térítésmentesen alhat egy pár éjszakát. (Megjegyzem, ez nem egyedülálló, az ashramok szeretettel várják a betérőket India-szerte.) Felkészült „idegenvezetőnk” még azt is tudta, hogy míg mindenki a szabadban alszik, a külföldieknek fedetett szobákat tartanak fent. Könnyedén megtaláltuk hát a helyünket egy nagy szobában, ahol rengeteg pléd és legalább 15 ágy várta összetolva a megfáradt zarándokokat.

Talán négy órát alhattunk, majd egy villámfelfrissülés után ismét nekiindultunk a templomnak, amely egészen más arcát mutatta nappal, mint éjszaka. A sötétből előbújtak a vakítóan fehér épületek, a víz csillogott, óriási halak úsztak a parthoz a medencében, és persze a látogatók száma is jelentősen megugrott.

Próbáltunk betelni a látvánnyal, majd megreggeliztünk (ebédeltünk?) a templom híres szeretetkonyháján, amit önkéntesek vezetnek, és állítólag napi 10 000 zarándokot tudnak jóllakatni egy komplett étkezéssel. (A tipikus menü: Chapati = lepény féle kenyér; dahl = egytálétel, általában lencséből; némi curd = joghurt féle, gyakran csicseriborsóval; valamint némi tejberizs-szerű édesség.)

Miután kivártuk a közel egyórás sorunkat a templomhoz, és szétnéztünk annak mindhárom szintjén, úgy gondoltuk, készen állunk a város további felfedezéséhez.

Pár sarokkal arrébb meglátogattuk Jallianwala Bagh-ot, ahol egyes források szerint több ezer, mások szerint több száz ártatlan civil, köztük nők és gyerekek haltak meg az angolok által figyelmeztetés nélkül nyitott tűzben. (A történelmi hűség bármikor korrigálható kommentben.) A falakon még mindig látszanak a lövésnyomok, talán nem meglepő, hogy a Kossuth tér jutott eszembe.

Egy kellemes kávé után a pakisztáni határ felé indultunk egy jól megpakolt taxival, hogy megnézzük a minden napnyugtakor zajló ünnepélyes zászlólevonási ceremóniát. A táskáinkat még a határ előtt le kellett adni, semmit nem lehet a közelbe vinni. Három ellenőrző ponton kell átmenni, külön női és férfi sorban. Nem viccelnek.

Szerencsénk volt, már megint. A véletlen, de zseniális időzítésnek köszönhetően éppen napnyugta előtt érkeztünk, és igen mázlista módon elég hamar megtaláltuk a VIP bejáratot is, amit az útleveleink nyitottak meg. Így elkerültük a nagyon nagy tömeget, és igen kellemes helyet kaptunk az első sorok egyikében. A hangulat elképesztő volt. Egy ceremóniamester előre kiabálta a szöveget, amit több ezer ember visszhangzott: HINDUSTAN! Az egészben van valami rendkívül felemelő, tudjátok, amikor érezni az energiát a levegőben. Maga a ceremónia legjobban azért az örök klasszikus Monthy Python – Ministry of silly walks jelenetre emlékeztet, óriási éljenzésekkel tarkítva. Aztán hirtelen levonják a zászlót mindkét oldalon. Nagyon erős szimbolikája van annak, amennyire együtt mozog a pakisztáni és az indiai oldal: Punjab kettéválasztása mintha egy kicsit elhomályosodna. A fene tudja, azért végül van egy jóleső érzés, amikor hátat fordítunk az eseménynek, és a senkiföldjéről visszatérve egy méretes tábla üdvözöl a világ legnagyobb demokráciájában. Hazaértünk – és ezt az érzést még a víz-, popcorn- és egyéb utcai étel árusok sem tudják elrontani.

Naplementében autóztunk vissza egyenesen a busz állomásra, hogy szombat hajnali kettőre be is guruljunk Chandigarh-ba, aludjunk egy pár órát, és reggel kilenc körül motorra pattanjunk, és Shimla felé induljunk – de ez már egy másik történet, ami hamarosan érkezik.

Legyetek jók – én is igyekszem. :)

J.