Soha el nem mondott történeteim - Lengyelországból Amerikából

Miért ne? Az én esetemben inkább miért?… Talán többen tudjatok, van bennem egy nagyon régi, kisgyerekkorban kialakult (belém nevelt?) félelem a motoroktól. Óvodás voltam, amikor az igazgatónő akkor 16 éves lánya ártatlanul meghalt egy motorbalesetben. Azóta sem ültem motoron – egészen február közepéig. Itt ugyanis a közlekedés szerves és elhanyagolhatatlan része a motor.

Ne de hogy is áll össze a híres/hírhedt indiai forgalom? Alapvetően a rendszer elkepesztően kaotikusnak tűnik, de mégis működik. Két alapszabály van: az erősebb kutya elve, valamint a “dudálok, tehát vagyok”. Egyszerű: a gyalogos megáll a biciklinek, a bicikli a riksának, az a motornak, a motor a tuk-tuknak, az az autónak, az autó a busznak, a teherautónak meg mindenki. Ja, és közben dudálnak.

Ebben a káoszban és a világ köztudottan egyik leglerobbantabb úthálózatának ismeretében, némi otthonról hozott alap motor-iszonnyal jogosnak tűnt a kérdés: ÉN?!

Két hete csütörtökön – a változatosság kedvéért – búcsú-buliba voltunk hivatalosak. Délután 4 körül kaptam az SMS-t Jose-tól, a brazil lakótársamtól: este tízkor indul egy busz Amritsarba; aki bújt, bújt, aki nem, nem, menés van egyenesen a partiból. Alapesetben fel nem merült volna, hogy megyünk, lévén a péntek munkanap, de a jó sors mellénk állt. Elmesélem, hogy kezdődött!

Szóval elérkezett a várva-várt Holi ünnep. Nagy szervezés előzte meg, mert most nagyobb csapattal vágtunk neki az útnak Agrába. Összesen tizennégyen (tizenkét különböző országból) utaztunk a kisbuszban, amely spontán módon partibusszá alakult péntek éjszaka. Félútig három üveg viszki fogyott el, és most értettem meg, miért ez a legnépszerűbb ital itt. Mert olcsó. Míg egy üveg sör 55 rúpiába, egy üveg akármilyen asztali bor 450 rúpiába kerül, egy üveg viszki 300 pénz. Érthető, nem?

Múlt hétvégén lepörgött az első utazásom itt Indiában. Meglepően zűrzavarosan indult ugyan, de természetesen annál jobban sikerült a kiruccanás. Ahogy az lenni szokott. Elég nehéz volt összeszervezni, pedig Iliada, a félig görög, félig svéd barátném idejében jelezte, hogy márpedig utazni kell és pont. De akkor miért is lett ez olyan bonyolult?

Érdekes témához érkeztünk, külön posztot ér, eddig milyen helyeken aludtam, mit láttam, hogy élnek a helyiek, és kikkel sodort eddig össze a jó szerencsém.

Amikor megérkeztem, már említettem, Amar jött értem a központi buszállomásra. Maximum két percet késett, de ez is elég volt, hogy kb. 15 riksa vezető támadjon le, lelkesen felajánlva fuvarozási szolgáltatásait punjabi-hindi-angol keveréknyelven. Hála Amarnak, megmenekültem. Azóta is próbálok hozzászokni, hogy állandó látványosság vagyok mint fehér nő, és nyilvánvalóan elképzelhetetlenül gazdagnak számítok az itteniek szemében, így folyamatosan próbálom kontrollálni az árakat. Nem könnyű, de egész jól haladok.

Múltkor megígértem, hogy elmesélem, milyen a munka, hol élek és mit eszem. Kezdjük az elején. Azt gondolom (szokás szerint lekopogva), hogy egyelőre úgy tűnik, szerencsésen fogtam ki a munkát. Általános probléma itt – elsősorban persze az önkéntes gyakorlaton lévő – aiseceseknek, hogy nem azt csinálják, amiben megállapodtak, nem ott dolgoznak, és nem azt, amiről szó volt, ad abszurdum az egész projekt, amire szerződtek, nem is létezik. Nna, hát én olyannyira azt csinálom, amiről szó volt, hogy a héten egyszer már sikerült túlóráznom is. (Csöbörből-vödörbe, mi?) :)

Megérkeztem. Ezúton jelentem, valóban kész kaland volt az út, és még nagyobb kaland az élet. Épp csak, amire számítottam. Számítottam?...

Ismét pakolok. Miután 2009 októberének legvégén hazarepültem Amerikából, úgy nézett ki, hogy sikerül megállapodnom: fix állás egy reményteljes reklámügynökségnél, szép szakmai célok stb. Ez a lelkesedés azonban mostanáig tartott ki. Ismét pakolok.

Csütörtök délben elrepülök Indiába, hogy fél évig egy webdesign ügynökség ügyfélkapcsolati menedzsere legyek. Már a készülődés egy élmény, elképzelni sem tudom, hogy ezek után mekkora élmény / sokk / tapasztalat / öröm / agybaj jöhet még.

Egy átlagos nap reggel 8kor kezdődik. Mindenki felkelti azokat a vendégeket (travelers), akikért felelős, és elindítja a reggelt: fürdőszoba, felöltözés, általában minimális segítségnyújtással, majd reggeli. (Többnyire gabonapehely, tojás, néha bacon és röszti, francia pirítós, ami valójában egy édes bundáskenyér, palacsinta sziruppal és kolbászkákkal - nem vicc! Vagy a kedvencem: baked oatmeal gyümölccsel, kb. zabkása. - De részemről többnyire némi gyümölcs, kávé.) Ez persze bármikor borulhat, mint ahogyan tette is a múlt héten, amikor volt egy igen súlyos cukorbeteg vendégünk, szigorúan reggel 7 órás vércukorszint méréssel. Ha a masina azt mondta, nem volt mese, azonnal reggelit kellett rittyenteni, de spécit, a kishölgy ugyanis glutén-free diétás. (Hát halljátok, hogy mennyi mindenben van glutén...) Szóval átlagos reggel nem létezik.

A legfontosabb felfedezésem, hogy itt általában minden óriási. Vagyis ÓRIÁSI. Az autók persze, és emberből is látni igen-igen nagyot, de a boltban tátottam csak el igazán a számat. Egy átlagos szupermarketben (mint a Wal-Mart vagy a Pathmark) minden gond nélkül találni majonézt gallonos kiszerelésben. Az olyan jó 3-4 liter. Fültisztító pálcikából 365 darabos a legkisebb, néhol büszkén áthúzva, akciós: 500 db. Épp elég egy hadseregnek.

Ha már az óriásinál tartunk, eddigi benyomásaim alapján csak részben igaz, hogy az amerikaiak kórosan elhízottak. Igen, látni óriásokat, de ugyanúgy vékonyat, normális testalkatút, cinágarat, gömbölyűt, kereket, magasat, töltöttgalambot, hosszút, szóval mindent. Mondjuk az tény, hogy életemben először láttam, hogy a boltokban ingyenesen használható motoros kerekesszékes kocsik vannak, amelyekbe az igen túlsúlyos emberek előszeretettel bele is ülnek, hogy lebonyolítsák a bevásárlást. Ez persze elsősorban kerekesszékeseknek és bottal járóknak lenne hivatott könnyíteni az életét. És nem ez az egyetlen könnyebbség!