Soha el nem mondott történeteim - Lengyelországból Amerikából

Érdekes témához érkeztünk, külön posztot ér, eddig milyen helyeken aludtam, mit láttam, hogy élnek a helyiek, és kikkel sodort eddig össze a jó szerencsém.

Amikor megérkeztem, már említettem, Amar jött értem a központi buszállomásra. Maximum két percet késett, de ez is elég volt, hogy kb. 15 riksa vezető támadjon le, lelkesen felajánlva fuvarozási szolgáltatásait punjabi-hindi-angol keveréknyelven. Hála Amarnak, megmenekültem. Azóta is próbálok hozzászokni, hogy állandó látványosság vagyok mint fehér nő, és nyilvánvalóan elképzelhetetlenül gazdagnak számítok az itteniek szemében, így folyamatosan próbálom kontrollálni az árakat. Nem könnyű, de egész jól haladok.

Szóval Amarnál töltöttem három napot. Kellemes, kertvárosias rész, kicsit kiesik a várostól, egyszintes ház, zöld kert, a végében némi hagyma, spenót, répa. Egyszerű család, de mégis egyértelmű, hogy jön hozzájuk kertész hetente kétszer, és van egy tizenéves forma lány, aki kvázi-bejárónőként segíti a családot. Anya, apa, nővér, öcs, nagymama. Így laknak összesen három szobában, amiről egészen a mai napig nem sikerült kiderítenem, hogy alap esetben ki kivel alszik. Első nap ugyanis én aludtam a nagymama szobájában lévő extra ágyon. Második nap – az eljegyzés előtt – egy orosz lány is csatlakozott hozzánk, így praktikusan a nappaliban, a földön ágyaztunk meg. Harmadik nap szintén az előző helyen aludtunk, de akkor már kiegészülve plusz két ágyneművel, Amarral és egy barátjával, Navival.

Hétfőn, amikor hivatalosan az első munkanapom lett volna, gyakorlatilag kirándulással töltöttük a napot. Délután Amar segített átcuccolni egy leányzóhoz, akinek a dolga lett volna engem bemutatni a cégnél. Ahogy említettem már, vacsora, kényelmes ott alvás. Egy többszintes ház, gyakorlatilag palota. Ha jól számoltam, három szolgát láttam: egyet a kertben, egyet a konyhában, egyet a lakás random pontjain – de látjátok, már megint ismétlem saját magam. Soha el nem mondott történeteim…

Nem húzom hosszúra, elérkeztünk a múlt hét keddhez, amikor a munkából már a számomra lefoglalt szállásra érkeztem. Sector 16, Panchkula. Ehhez annyit kell tudni, hogy Chandigar három városrészből tevődik össze: Chandigarh, Panchkula és Mohali. (Pest, Buda, Óbuda?) Mindhárom Le Corbusier futurista tervei szerint, szabályos vonalak mentén született meg. Mindegyik külön piactérrel, iskolákkal, templomokkal és egyéb középületekkel van felszerelve. Azt hinné az ember, ettől milyen szép áttekinthető. De neeem, éppen ettől olyan nagyon könnyű eltévedni, hiszen minden egyforma: nyílegyenes utak, szép zöld fasorok, szabályos időközönként piacterek, nagy körforgalmak. Szerintem egy fél év elég lesz, hogy a végére megtanuljak tájékozódni.

Szóval kedden munka után Nora és Gabi kedvesen felajánlotta, hogy megmutatják a teljesen függetlenül bérelt házukat. Határozottan meggyőző, otthonos, kedves, és a legfőbb: részemről március elsejével költözhető. Megnyugtató volt a B terv tudatában megérkezni a nekem kijelölt kéglihez. A csomagomat már átlogisztikázták, mire begurult a tuk-tukom a ház elé. És természetesen jött a fekete leves. Egy talajrészeg orosz és egy hasonló állapotban lévő indiai fiú álldogált a konyhában. Gondoltam összebarátkozom velük, lehajtottam velük egy vodkát. Nekem jó volt, nekik már egyre kevésbé. (Amúgy ez volt a második, és mindezidáig utolsó italom – egy jó masszív whiskey-colát is beleszámolva, amit az eljegyzésen lőtt nekem a holland fiú.) A vodkát követően felderítő útra indultam a lakásban, így találkoztam Zoeval, egy tüneményes kínai lánnyal, aki az utolsó előtti napját töltötte a házban. Vele azon nyomban összebarátkoztam – lényegesen könnyebben, mint a fiúkkal. Azt azonban rögtön láttam, hogy az én itt lakásom nem lesz hosszú életű. Ezek jellemezték a lakást: széthajtható tábori ágyak, ilyen-olyan ágyneműk, néhány hamutál, irgalmatlan mennyiségű csetres, masszív kosz és egy diszkrét házibuli-szerűség a nappaliban, később befutó orosz és ukrán lánnyal, valamint további indiai fiúkkal.

Szerda estére a népség elkotródott, állítólag utazni mentek, így kimondottan kellemes esténk volt Zoéval. Egészen megható kínai nem-tudom-mit kaptam tőle búcsúajándékul. Én egy budapesti képeslapra írtam neki a mail címemet, mondván keressen meg Facebookon. Tudjátok, azon, ami az ő országában le van tiltva. Én lökött. Nem baj, marad majd a levelezés…

Mikor csütörtökön ellépett, leköltöztem egy emelettel lejjebb, ahol egy másik kedves kínai és egy kicsit furcsa, de aranyos lengyel lány várt. Valamivel kulturáltabb körülmények, de már csak pár nap március egy! :)

Újdonsült lakótársaim pénteken útra keltek Agrába, én úgy éreztem, még korai lenne nekifutnom a Taj Mahalnak, inkább utolérem magam „itthon”. Pénteken befutott Flora, egy német versenyző, így vele töltöttünk egy remek estét „in the city”, alapvetően pizzázva néhány újonnan szerzett indiai baráttal.

A hétvége városismereti programként futott, nem mozdultam ki Chandigarból. Meglátogattuk a rózsa fesztivált, láttam szikh harcos bemutatót, ének- és gyerekszépségversenyt. Ültem minimum életveszélyesnek tűnő körhintán, fényképeztem Eiffel-torony reprodukciót egy parkban, láttam tevét, ittam banán shake-et szigorúan az út mentén, és életemben először ültem motoron. (Nyugi, Anya, szörnyű volt, nem lesz felvéve a táncrendre. :)

Vasárnap megérkezett Julia, szintén német színekben, Flora barátnője, és visszatértek elkóborolt lakótársaim is, így lettünk öten, még mindig kényelmesen a lakásban. Egyébként Julia angolját imádom, New Jerseyben született, kb. 1,5 órányi távolságra Atlantic City-től, amerikai apától. De amúgy ízig-vérig német, ha látnátok őt Florával! Szerencsére inkább nevetve, mintsem szörnyülködve veszik számba a körülményeket. „Well, it’s India!” „Incredible India.” – általában így reagálnak a maguk édes német pedantériájával. (Flora saját bevallása szerint a 20 kg-os csomagjának mindössze a fele ruhanemű, a másik fele azért van, hogy megmentse és/vagy megvédje az életét: 3 féle, különböző kiszerelésű fertőtlenítő, ugyanennyi szúnyogriasztó, szúnyogháló(!), 50 faktoros naptej, különböző intim és nem intim lemosók, szappanok, és biztos, ami biztos, megszámlálhatatlan mennyiségű WC papír és zsebkendő. Jelzem: ezek mindegyike elérhető a sarki boltban a piactéren, kb. 120 méterre tőlünk.)

Szóval így vagyunk most, de holnap költözöm, várnak Noráék a privát bérleményben, ahol folyamatos melegvíz-ellátás van. Arra gondoltam, addig költözöm át, amíg emlékszem, hogyan kell rendes forró zuhany alá állva lefürdeni. Jó ötlet, nem? :)

Legközelebb pedig kifejtem, milyen az „Incredible India” – szerintem.

Legyetek jók, és meséljetek, hogy vagytok, minden sor jól esik tőletek.

Ölelés és puszi nektek,

Janka 

UPDATE! Ma átköltöztem Gabiékhoz. Van net és folyó melegvíz, meg persze jó társaság! Mi kellhet még? :)