A nyolc város valójában nyolc főváros. Evrennel ugyanis fővárosokat "gyűjtünk", és az elmúlt hónapokban eddig jutottunk. Valahol el kell kezdeni... :)

Varsó adta magát, Łódźtól másfél órányi út, nem ügy. Ahogyan Budapestet is hamar letudtuk, tudjátok, november végén jártak itt a pajtások. Utána jutottunk el Berlinbe, de arról is írtam már. Februárban azonban az események felpörögtek, gyors egymásutánban láttuk Párizst, Amszterdamot, Brüsszelt, majd Bécset és Pozsonyt. De ez utóbbiakról már részletesebb leírással tartozom.

Szóval még januárban megcsíptünk egy igen olcsó, erősen akciós repülőjegyet Párizsba. 2590 Ft-ért hiba lett volna kihagyni. Adókkal, csomagdíjjal, foglalási költséggel, mindennel együtt lett a vége egy útra egy főre kb. 5000 Ft, megvéve. (Érdekes belegondolni, hogy ez uszkve egy teljes árú debreceni IC jegy árának felel meg.)

Röpke egy órás késéssel indultunk, de ez is igen kellemesen telt, mert régi, szintén Párizsba tartó és nem mellesleg angoul felsőfokon és könnyedén beszélő ismerősökbe botlottunk a reptéren. Az út kényelmes, a szállás pazar: aprócska, három csillagos csepp hotel a Diadalív mögött, kétpercnyi járásra a Champs-Élisées-től.

Az első és igen pozitív benyomás: Párizsnak jobban áll az időzónánk. Ugyan egy időzónához tartozunk, de lévén ők mindezt nyugatabbra ejtik meg, kb. egy órával tovább van világos. (Most ne menjünk bele, hogy mikor kel a nap, mert az nekem kevésbé fontos. Akkor ha tehetem, még alszom.) :) Szóval zseniális ötletre jutottunk a régi-új ismerősökkel: a romániai sávhoz kellene csatlakozni. A félvicces gondolatmenet és felismerés gyakorlati eredménye: az egyórás csúszás mit sem árthat nekünk, még bőven volt aznap időnk Diadalívet és Champs-Élisées-t nézni. Az előbbi alatt például beleszaladtunk hatkor egy ünnepségbe: veterán katonák és gyerekek dalolták a Marseillaise-t az ismeretlen katona sírja fölött. Nagyon jó érzés volt ott lenni.

A második és szintén nagyon meghatározó emlék: a közhiedelemmel ellentétben mindenki beszél angolul. Valószínűleg felnőtt egy nemzetközibb generáció, és nyilván az is fontos, hogy a fővárosban jártunk, de egy percig nem akadt gondunk a nyelvvel. Például simán szaladtam bele abba, hogy kezem, lábam törve igyekeztem franciául kérdezni egy rendőrtől valamit, aki gond nélkül válaszolt angolul. Gáz? :) Ja, de olyan is volt, hogy az alábbi párbeszédet bírtuk lebonyolítani a jegypénztárossal:

- Do you speak English?

- Oui, en peu! (= Igen, egy kicsit.) :) - Majd hibátlan angolsággal irányított útba.

Az élet azonban valóban drága kint, így kevéssé méltó módon egy kínaiban ejtettük meg az első vacsorát. Ellenben a multikultit jelzi, hogy amikor Evren valamilyen rizst kért köretnek, és kiszúrtuk benne a sonka kockákat, szó nélkül cserélték ki simára. Azt hiszem itthon magyarázhattuk volna a sertés problémát...

Az első teljes napunkat természetesen azonnal az Eiffel toronnyal kezdtük, hogy máshogy. Két kellemes tapasztalat: egyszer egy leányzó hosszasan panaszkodott nekem, hogy Párizsban elképesztő távolságok vannak és metró nélkül képtelenség közlekedni. Szerencse, hogy nem szabad minden általánosítást elhinni, hiszen például a saját tapasztalataim szerint a belvárosban egy kényelmes sétával bárhová el lehet jutni, persze csak ha az ember nem siet. Ha siet, akkor viszont a metróhálózatot neki találták ki. Ilyen komoly földalatti rendszert még nem láttam: kényelmes átszállásokkal, rengeteg csatlakozással. Nagyon élhető és praktikus!

Az Eiffel torony csak félig olyan, ahogyan képzeltem. Nagyobb, de kecsesebb és egyszerűen imádnivaló.

Persze szuper kiállítások vannak mindhárom szintjén, az elsőn például fotókiállításba és jégszobrokba botlottunk.

Szerencse, hogy nem szezonban jutottunk el ide, képtelenség elképzelni a tömeget, ami akkor lehet itt. Négy bejárat van a négy tartóoszlopnál és ebből most csak kettő üzemelt, sorba azonban így sem kellett állnunk.

Az első két szintre gyalogosan is fel lehet baktatni, amire még diákkedvezmény is szerezhető, hát ezt választottuk, és nem bántuk meg.

Pikk-pakk felértünk, onnan pedig lifttel zúztunk fel a csúcsra. A végig mellettünk álló szerencse itt hagyott minket el egyedül, különleges aprószemű eső kezdett szitálni és fújt a szél. Ez éppen akkor múlt el, mire visszaértünk az elsőre. Van ilyen. :)

Azonban a látvány valóban lenyűgöző. A város olyan egységes képet mutat, ami mégsem unalmas. Elegáns, világos házak, és fentről könnyen megérthető, miért látszik mindenhonnan a torony...

Mire leértünk, már sütött a nap, londonibb időnk volt a londoninál.

És a szerencse megint mellénk állt. Elsétáltunk az invalidusok templomáig, ahol hangversenyre készülődött egy zenekar, így mennyei zenébe csöppentünk, meglehetősen váratlanul.

Innen irány a szeles, de napos Szajna part.

Átsétáltunk a túlpartra, megnéztük a Concorde teret az obeliszkkel, majd visszafelé a fenti képen háttérben látszódó Grand Palais felé kanyarodtunk. És milyen jól tettük! Mi csak az épületre voltunk kíváncsiak, amely az útikönyvem szerint nehezebb vas és üveg tetőszerkezettel bír mint a komplett Eiffel torony. Azonban mint rendezvény helyszín, csak akkor léphetünk be, ha jegyet váltunk az éppen bent zajló ideiglenes kiállításra. Egye fene, diákjegy, pár euró, nagy bajunk nem lehet. Azt hiszem, hogy az elmúlt évem legérdekesebb kiállításába futottam bele. Yann Arthus-Bertrand világszerte emberek ezreivel készített videóbeszélgetéseket egy adott kérdőív alapján, majd témák alapján csoportosítva vágta össze őket. Az összeállt 20-40 perces kisfilmeket szeparált sátrakban vetítik. A kedvenc jelenetemet a "félelem" sátrában láttam. A téma: mi az, amitől a legjobban fél az életében? Előbb egy aprócska, idős egzotikus asszony mondja, hogy fél, hogy nincs Isten. Majd egy fekete bőrű furcsán festett férfitől hangik el ugyanez, és egy pár pillanattal később egy jól szituált elegáns, fejkendős arab férfi mondja, fél, hogy van Isten. Hát ez ne gondolkodtasson el?

Azt hiszem, erre mondják, hogy tartalmas nap! :)

Másnap a Montmartre-on kezdtünk, és szívemnek rögtön ez lett a legkedvesebb rész. Először is belefutottam egy kicsi magyar étterembe. (Sajnos zárva volt.)

Aztán felballagtunk a Sacré Coeurhöz, ilyen tavaszias időben.

A templom csodaszép, de akárki akármit mond, nekem olyan, mintha függőlegesen meg lenne nyújtva. Megszaladt a fotosopp tervezéskor? :)

A nap fénypontja azonban biztosan a kávé+tea összeállítás volt egy aprócska kávézóban. Nem nehéz kitalálni, hogy melyik kié! :)

A Moulin Rouge pedig a Moulin Rouge, muszáj látni. Természetesen kisebb, mint ahogyan képzeltem, de nyilván jelentékeny éjszaka. Muszáj neki, ha valamiért 100 eurótól indulnak a belépőjegyek... :)

És igen, ezután történt meg, amit már említettem korábban. A hegy túloldalán ballagunk a metró felé, amikor egyre több kimondottan néger fodrászatba kezdtük belefutni. (Afro fonás, fekete anyukák kislányaikkal a plakátokon az ablakokban stb.) (Ez nem rasszista kategória, ugye?) Evren hívta fel a figyelmemet, hogy kicsit kezdünk belecsúszni egy amerikai filmbe, és valóban. Amikor beléptünk a KFC-be, akkor sikerült életemben először egyedüli fehér nőként léteznem egy igen méretes helyen, elképesztően mókás volt.

Ezután felpörgettük a napot: átmentünk a szigetre, ahol a Notre Dame áll, és a szerencsénk mellettünk maradt - mögöttünk tették ki a táblát, hogy mára vége a látogatásnak.

Érdekes megjegyzés: tudtátok, hogy a Notre Dame előtt van a földön egy tenyérnyi rézlap, ami az ottani nulla kilométerkő? Vagyis kilométerlap? :) A miénk a Lánchídnál nem egy nagy szám esztétikailag, de határozottan jelentékenyebb.

Innen átrobogtunk a Louvreba, ahol péntek este 6 után fiataloknak ingyenes a belépés. (Valójában a diákjegy sehol nem diákjegy, hanem 26 éven aluliakra érvényes. Szerintem logikus.) Úgyhogy négy teljes óránk volt beleszagolni a múzeum elképzelhetetlen anyagába. Az antik Egyiptomtól eljutottunk a németalföldi festőkig. Természetesen láthattuk a kihagyhatatlan Mona Lisát, amit most már csak és kizárólag üveglapon át és kb. 2-3 méteres távolságból lehet megtekinteni. És sajnos még mindig nem értem teljesen, hogy mitől olyan nagy a hisztéria körülötte, mikor csupán a Louvreban rengeteg különleges portrét láttunk még. Persze engem is foglalkoztat, legalább három könyvet biztosan olvastam róla, és meghajolok a tökéletessége előtt, elismerem, hogy nagyszerű, de azért... No mindegy. Láttunk szobrokat, királyi lakosztályt, valamint a milói Vénuszt és a Galéria néven elhíresült épületrészt, ami a századforduló művészi etalonja volt. Ja, és végre több helyütt is hallottam a Berlinben annyira hiányolt magyar szót! :)

Az utolsó teljes napunkra kényelmes csavargást hagytunk. Visszamentünk a Louvreba, mert útba esett, és mivel lépni sem lehetett a tömegtől, örömmel konstatáltuk, hogy a szerencsénk valóban velünk volt előző nap. És persze megejtettük a kihagyhatatlan fényképezkedést A Da Vinci-kódból oly jól ismert piramisok találkozásánál.

Jártunk a Latin negyedben, ahol láttuk Párizs legkeskenyebb házát. Két ablak széles, de legalább öt emelet magas, rém mókás! Végül pedig feljutottunk a napokon át kerülgetett Diadalív tetejére, hogy szétnézzünk az éjszakai Párizsban. Megérte.

Az indulás napjára csak egy búcsú kör maradt: Diadalív, Champs-Élisées, míg felszálltunk a buszra, hogy átguruljunk Belgiumba...

Eddig a mese, sípszó, félidő. A következő négy fővárosunkkal hamarosan jelentkezem. Ígérem, arra nem kell annyit várni, mint erre... :)

Szerda este Morrison's 2, gyertek, gyertek! Addig is ölelés,

J.