Soha el nem mondott történeteim - Lengyelországból Amerikából

A legfontosabb felfedezésem, hogy itt általában minden óriási. Vagyis ÓRIÁSI. Az autók persze, és emberből is látni igen-igen nagyot, de a boltban tátottam csak el igazán a számat. Egy átlagos szupermarketben (mint a Wal-Mart vagy a Pathmark) minden gond nélkül találni majonézt gallonos kiszerelésben. Az olyan jó 3-4 liter. Fültisztító pálcikából 365 darabos a legkisebb, néhol büszkén áthúzva, akciós: 500 db. Épp elég egy hadseregnek.

Ha már az óriásinál tartunk, eddigi benyomásaim alapján csak részben igaz, hogy az amerikaiak kórosan elhízottak. Igen, látni óriásokat, de ugyanúgy vékonyat, normális testalkatút, cinágarat, gömbölyűt, kereket, magasat, töltöttgalambot, hosszút, szóval mindent. Mondjuk az tény, hogy életemben először láttam, hogy a boltokban ingyenesen használható motoros kerekesszékes kocsik vannak, amelyekbe az igen túlsúlyos emberek előszeretettel bele is ülnek, hogy lebonyolítsák a bevásárlást. Ez persze elsősorban kerekesszékeseknek és bottal járóknak lenne hivatott könnyíteni az életét. És nem ez az egyetlen könnyebbség!

A bowling teremben például az utolsó pár pálya akadálymentesített. Ami nem csak annyiban merül ki, hogy nem lépcső, hanem egy kis felhajtó vezet hozzá, hanem a pályák oldalán nem tud legurulni a golyó - noha ezzel már otthon is találkoztam, gyerekeknek is nagy előny. De, és most figyeljetek! Teljesen természetes, hogy ott figyel egy kis mozgatható, kerekesszék elé is tolható fémvázas rámpa, ahol csak le kell lökni a golyót, így azok is játszhatnak, akiknek amúgy nehezükre esne megemelni a golyót. Kb. ötezer forintos cucc lehet, és nagyon hasznos.

Múlt hétvégén Philadelphiába kísértem egy vendégünket. (Zárójeles megjegyzés: traveler a hivatalos megnevezés, ami legalábbis furcsán hangzik a briteknek, ott ez nemes egyszerűséggel a romákat jelenti.) Szóval a reptéren segítettem neki becsekkolni, és minden további nélkül nekem is adtak egy beszállókártyát, amivel átmehettem a kapun és egyenesen a repülőig mehettem vele. Csak annyi szerepelt rajta: egynapi belépő, érvényes csak ma, kiállítás oka: utas különleges igényekkel. Ez így persze hülyén hangzik, de a "passenger with special needs" itt már természetes. A kapun túl, a beszálláskor jeleztem, hogy én ugyan nem repülök, viszont Stephennek segíteni kéne, a hölgy némi türelmet kért, majd kerített egy sárga mellényt és személyesen kísérte őt a helyére. Annyit kérdezett csak, hogy van-e valamilyen gyógyszere vagy fontos tudnivaló róla, más egyebet semmit. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ugyanis itt ez az. Vajon hogy nézne ki ez a jelenet Ferihegyen?

A másik meghatározó érdekesség a kresz. Na, hát az rettetnően "amerikai": minden ki van írva betűkkel. Létezik egy mondás, amellyel messzemenőkig egyetértek: aki olvasni tud, az főzni is. Nos itt kis túlzással megállja a helyét, hogy aki olvasni tud, az vezetni is. "Speed limit 25", "Left lane must turn left", és a kedvencem: "Wrong way" - az egyirányú utca behajtani tiilos felén. Ez utóbbi nincs kint mindenütt, de általában ahol elhelyezik és észreveszed, már rég késő. (A behajtani tilos táblán nemes egyszerűséggel a "Do not enter" felirat szerepel. Mondom, minden ki van írva.)

A piros lámpa eddig nekem azt jelentette, hogy tilos. Hát itt, legalábbis New Jersey államban ez azt jelenti, hogy egyéb korlátozás híján jobbra kanyarodhatsz. Szóval ha állsz egy kereszteződésben pirosban, de nem jön senki, és nincs kint a tábla, miszerint "No turn at red", foghatod magad, és elkanyarodhatsz jobbra. Elképesztő. Amúgy nincs a piros után sárga, mármint a piros-sárga itt nem létező fogalom. Ezt látod sorjában: piros, majd zöld, majd sárga, majd piros, és kezdődik előről. Végtelenül egyszerű: ne zavarjuk össze szegény sofőrt a sárga és a piros-sárga problémájával, még a végén nem tudja követni, hogy most éppen elindulni akart vagy fékezni.

A színek tényleg a végletekig leegyszerűsödtek: pl. az autók hátsó indexe általában piros. Csak hogy tudd, melyik felét látod a kocsinak. Ugyebár.

A legendás amerikai ostobasággal amúgy egyelőre csak ilyen áttételesen találkozom, lévén a kollégák közül csak egy helyi állampolgár. De a skót főnökcsaj végtelenül vicces megjegyzést eresztett el a zászló fanatizmussal kapcsolatban: valószínűleg azért teszik ki mindenhová, hogyha hirtelen elfelejtenék, hol vannak, az eszükbe juttassa. :) Hááát, nem tudom, lehet, hogy van benne valami, mert a zászló tényleg MINDENHOL ottvan. Bármelyik házon, az óceánparton úgy jó 200 méterenként, kis masnis dekoráción, pólón, bögrén, akárhol. Glen a mindenes szerelőnk, akit végtelenül lesokkoltunk azzal, hogy a nyár eleji szortírozáskor a régi, ócska, kifakult és szakadt tavalyi zászlót a szemetesek mellé mertük helyezni a hétfői kukásautóra váráskor. Hamarabb érkezett a kukásoknál. Észrevette a TÁRGYAT, idegesen felkapta, összehajtotta, elrakta a kocsijába, majd megkérdezte, hogy mit képzelünk, hogy szemétre merjük vetni az ország jelképét. Utólag kérdeztük Kellyt, az amerikai nővért, hogy mi lett volna a helyes. Talán levágni, zacskóba rakni a lobogót és külön a rudat mellé. Szóval úgy is kidobtad volna? Igen, de senki nem látja. No igen, ha valamit nem látunk, az már nincs is, ugye? Gyönyörű.

Amint említettem, hétfőnként jár a kukásautó. Egyrészt nagyon klassz a rendszer, lévén bármit elvisznek, amit otthon csak lomtalanításkor lehet kirakni. Meg is szabadultunk vagy két ágytól matracostól a kezdetekkor. Szóval heti egy alkalom van a szeméttől megszabadulni, viszont általában 25 fok fölé kúszik a hőmérséklet, szóval mese nincs, konyhamalac van. (Disposal unit, vagy csak simán gargler.) Mindenféle ételmaradék (ami kb. nem banánhéj vagy csont) oda megy le. És ez a fent említett okkokból igencsak nem hülyeség. Amúgy persze szelektíven gyűjtjük a szemetet: külön a papírt és szépen kimosva, de együtt a fémet és a műanyagot. Azért ezt még megmagyarázhatná valaki, hogy ennek így ebben a formában mi értelme.

Furcsaság akad még bőven, nap mint nap, de valamit legközelebbre is kéne hagynom, szóval folytatás érkezik, és az ígért fényképek is! :)

Gondolok rátok,

J.