Röviden mondom az elejét, mert később érdekesebb lesz. Szóval a repülőút kényelmes volt a Budapest-Helsinki viszonylaton – lévén egyedül ültem egy teljes sorban, és ez a szerencsés széria a Helsinki-Delhi vonalra is kitartott. Noha ez utóbbi egy méretes Airbus volt, így jobbra-balra 2-2 sor szék, középen 4 sor figyelt, tehát nekem „mindössze” két székem volt terpeszkedni. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez édes kevés a tökéletes alváshoz. (Tudom, luxus igények, nyugi, már kezdek alább adni.) :)

 

Landoláskor kezdődött az igazi őrület. A biológiai órám, és az otthoniak szerint kb. hajnali kettő volt, de hála a négy és FÉL órás időeltolódásnak, kb. 7 lett, mire előkerült a csomagom. Pénzváltás, így ezen a ponton jegyezném meg: kb. 5 forint felel meg egy rúpiának. Na, irány a buszállomás, árban előre egyeztetett hivatalos taxival. Tudtam, hogy átvágás lesz, így még otthonról megkérdeztem az ittenieket, mennyibe kerülhet a taxi a reptértől a busz állomásig: pár száz rúpiánál nem lehet több. És mégis sikerült átvágniuk! Fontos pillanat – itt lettem becsapva először, és remélhetőleg utoljára. 780 rúpiát fizettem egy útért úgy, hogy utána a (Volvo kategóriás) busz a kb. 250 km-es távra 350 rúpiába került. De egyszerűen nem volt erőm, energiám és kedvem nekiállni alkudozni egy 22,9 kg-os bőrönddel és egy 9,5 kg-os válltáskával.

 

Tehát indulás a taxival, kb. 40 perc volt az út, így ennyi időm volt megszerezni az első benyomásokat. Mit jelent jóval délebben lenni, mint amúgy? Nyilvánvalóan azt, hogy melegebb van. Plusz párát. Ééés: speciális „déli” napfelkeltét: gigantikus napkorongot. Na és akkor a prózaibb dolgok. Igen, por van, kosz, tömeg – de én egyszerűen imádom! Mondják, hogy India kétarcú. Én azt mondanám az alapján, amit eddig tapasztaltam, hogy legalább kétarcú. Mit láttam az alatt a 40 perc alatt? Gyors egymás utánban az alábbiakat: az út mentén berendezett borbélyt munka közben. 3 embert gurulni jó tempóban egy biciklin. 1 komplett fúvószenekart. Egy apát, 3 lánygyermeket szállítva egy robogón. Sok iskolást egyenruhában, útszéli banán árust. Motoros riksákat minden mennyiségben, viccesen túldíszített, kifestett buszt, klasszik oldtimer autókat és lerobbant motorokat. Teheneket az úton. Egy szép fasorral szegélyezett utat söprögető embert, ahol egy falevél nem volt a földön – és a kanyar után kezdődő nyomortelepet.

 

Az ötórás buszutat követően a chandigarh-i állomásra jöttek értem, majd 3 napot egy aieseces fiúnál és a családjánál töltöttem a kertvárosi részen. Péntektől vasárnapig készültünk a nővére eljegyzésére. Nagy nap volt az Monának – és így az egész családnak is. Az hamar kiderült, hogy Amar, akinél laktam, komolyan veszi az eljegyzést: jellegzetes punjabi tánccal készül a nővérének, amit a barátaival, és így természetesen (?) velem szeretett volna előadni. Így történt meg az, hogy két nap meglehetősen laza próbákat követően vasárnap nem az volt a kérdés, hogy mit vegyek fel az eljegyzésre, hanem az, hogy a punjabi ruhámat vegyem, varrassam, vagy kölcsön kapom. Egy negyedik megoldás valósult meg: a remekül sikerült eljegyzést követően vissza akartam adni a ruhát, de valószínűleg félreértettük egymást a háziakkal. Vasárnap elbúcsúztam tőlük, adtam némi bonbont meg lánchidas hűtőmágnest, ahogy illik, és továbbáltam – kedden azonban Amar utánam telefonált, majd szerdán értem jött munka után, hogy átadja a szülei csomagját: a sárga ruhát küldték utánam, amit az eljegyzésen viseltem. Nem vagyok hajlamos túl sűrűn meghatódni, de ez működött. Az üzenet szerint ugyanis három napig a lányuk voltam, és a lányuk életének egyik legboldogabb napját a másik lányuknak is emlékezetessé szerették volna tenni. Nna, ez milyen? :)

 

Mondják, ha egy indiai azt mondja, hogy 5 perc múlva, akkor az fél óra; ha azt mondja, hogy egy óra, akkor egy fél nap; és ha azt mondja, hogy holnap, akkor soha. Eddig működni látszik a tétel, ugyanis nekem hétfőn kellett volna kezdenem az irodában, de szemmel láthatóan ez rajtam kívül senkit nem érdekelt. Így aznap még elmentünk az itteni újonnan szerzett barátaimmal a tóhoz és a mellette lévő „Rock garden”-hez, majd este átcuccoltam a lányhoz, aki a végleges szállásomra juttatásért és az irodai bemutatásomért felelt. Volna. „Ó, már kezd késő lenni, inkább vacsorázzunk meg.” „Ó, már késő lett, aludj itt.” Így töltöttem egy éjszakát egy olyan kacsalábon forgó palotában, ahol 3 szolgát ugráltatott a kisasszony, kénye-kedve szerint. Nem vicc. (Szerintem nem ez az egyetlen, de az egyik legkonkrétabb szemmel látható maradványa a brit fennhatóságnak. És persze a jobboldali kormány.) Majd kedd reggel, mikor 9:30-kor még nem volt sehol, megkerestem, felkeltettem, és kiderült, hogy mivel a szülei nincsenek itthon, nem akadt, aki felkeltse (!), így most, hogy elaludt, nem fog tudni bemutatni az irodában, de hív nekem egy taxit. Nem kedves? :) Amúgy de, nagyon kedves lány. Amúgy.

 

Legközelebb elmesélem, hogy milyen az első (csonka) hét az irodában – ahol egyébként hivatalosan 9:30-tól 19:00-ig tart a munkaidő hétfőtől péntekig. Elmondom majd, hogyan járok be dolgozni, elmesélem hol és hogyan lakom (átmenetileg), és külön kitérek majd rá, hogy milyen elképesztően finomakat eszem, milyen árakon. Ja, és ha módom lesz rá, felsorolom milyen internacionálisan élek itt.

 

Azt azonban nem tudom pontosan, hogy mikor lesz legközelebb, mivel a szálláson egyelőre nincs net, az irodában pedig jó 30 centire ül tőlem a főnököm, és még nem akarok elkanászodni. Jelentkezem, amint tudok, viszont jól esik, ha írtok egy sort addig ti is.

 

Ölelés,

Janka

 

U.i. Igen, töltök majd fel képeket is.