Miért ne? Az én esetemben inkább miért?… Talán többen tudjatok, van bennem egy nagyon régi, kisgyerekkorban kialakult (belém nevelt?) félelem a motoroktól. Óvodás voltam, amikor az igazgatónő akkor 16 éves lánya ártatlanul meghalt egy motorbalesetben. Azóta sem ültem motoron – egészen február közepéig. Itt ugyanis a közlekedés szerves és elhanyagolhatatlan része a motor.

Ne de hogy is áll össze a híres/hírhedt indiai forgalom? Alapvetően a rendszer elkepesztően kaotikusnak tűnik, de mégis működik. Két alapszabály van: az erősebb kutya elve, valamint a “dudálok, tehát vagyok”. Egyszerű: a gyalogos megáll a biciklinek, a bicikli a riksának, az a motornak, a motor a tuk-tuknak, az az autónak, az autó a busznak, a teherautónak meg mindenki. Ja, és közben dudálnak.

Ebben a káoszban és a világ köztudottan egyik leglerobbantabb úthálózatának ismeretében, némi otthonról hozott alap motor-iszonnyal jogosnak tűnt a kérdés: ÉN?!

Szóval hogy is jött az ötlet? Még két hete felmerült: Shimlába kell menni és pont. Ez a meseszép, aprócska hegyi város édes brit jegyeket hordoz, és tökéletes helyen, a Himalája lábánál fekszik. Gyerünk hát! Nora és Cathy tovább szervezték az ügyet (nem hiába németek): menjünk motoron! – szólt a terv. Nora indiai barátja, Preet egy közepesen leharcolt motor büszke tulajdonosa. Cathy a helyi német „kolóniából” megismert Peterrel egyeztetett. Ő két évre jött egy német tulajdonú agráripari céghez dolgozni kb. a sales-marketing és K+F határterületére. Örömmel tapasztalta az alacsony árakat, így be is szerzett SOS egy meglehetősen fullos motort, a hazai árak töredékéért. Az én sofőröm Jose, az egyik brazil lakótársam lett, aki egy előző brazil lakótárstól vette a motorját, aki szintén az előzőtől, tehát a motor eredete és kora ismeretlen. Márkáját tekintve azonban minden hímnemű indiai álma, a férfiasság megtestesítője: egy eredeti Bullet. Jose tíz hónapra jött ide, és mivel itt valóban a közlekedés szerves része a két kerék, megtanult motort vezetni és megvette a járgányt. Vagy fordítva.

Szóval a csapat összeállt: 3 motor, 3 sofőr, 3 potyautas, 1 úti cél – indulás.

Shimla kb. 120 km-re van Chandigarh-tól. 2 órás út, gondolhatnánk. De nem Indiában! (És hegyen, és motoron…) Valójában busszal ez álíltólag 4-5 óra lenne, motoron alapesetben rövidebb, de tény, hogy meg-megálltunk, fényképezkedtünk, megebédeltünk, csak úgy kinyújtóztattuk a lábunkat, szóval csak meglett az az öt óra.

A megérkezést követően – mikor már kiszabadult a fejünk a bukósisakból, és újra tudtunk kinyújtott lábbal járni – nekiindultunk a városnak: hegynek fel, hegyről le. Shimlában – az útikönyvek szerint – 2 igazán említésre méltó látnivaló van: a „Mall”, ami valójában egy kisboltok sokaságából álló nagyon hosszú bevásárló utca; és egy katolikus templom. Szombatra az előbbi jutott: klasszikus csavargás a bazársoron, naplemente-nézés, random teázás. (Jujj, meséltem már, hogy a „masala caj”-nál nincs jobb a földön? Mézédes tea, fűszerekkel, tejjel, tejszínnel és gigantikus mennyiségű cukorral, de az ételekről majd egy külön posztban.) Majd hazasétáltunk a kényelmes, de nem extra szállodánkba. Az állapotunkat jellemzi: vettünk fejenként 2 doboz sört, és egy után elaludtunk.

Másnap a cél a reggel 9-es angol nyelvű mise megtekintése… lett volna. Szerettük volna Preetnek, a szikh barátunknak megmutatni egy katolikus mise hangulatát, no meg persze minket is vonzott az egész. No, hát a terv sajnos kútba esett, olyan jó indiai módon, a pap távolléte miatt, amiről sehol semmi infót nem találtunk, sőt, konkrétan a templom sem nyitott ki. Egy zseniális reggelivel kárpótoltuk magunkat, majd 10 körül bekóboroltunk az akkor már nyitott templomba. Érdekes keveredése volt ez az indiai és a nyugati kultúrának: a hindu templomokban ugyanis mindig le kell venni a cipőt. Hát ez itt, a katolikus templomban is így alakult. Egyébként teljesen klasszikus épület, orgona, szószék, kimondottan hangulatos, a falon az ismerős „kinek-kinek emlékére” meg „hálából és köszönettel” táblák – csupa jellegzetes itteni névvel. Nagyon különös keverék ez!

A gyors vizit után irány a következő cél: a hegy tetején lévő hindu templom, amit a majomistennek szenteltek. Miért jó helyiekkel (is) utazni? Többek között azért, mert ezt az álomszép helyet az útikönyvem nem említette.

A felfelé vezető út lábánál egy tábla vár.

Igen, ideális bázis fogadások megkötésére. A cél nálunk is adott volt: 30 percen belül kell felérnünk. (Nesze neked, Janka, versenyszellemmel megáldott motorosokkal utazni.) Örömmel jelentem: megcsináltunk. Nem rohanva, sőt, még úgy is sikerült, hogy útközben egy orcátlan majom lelopta Cathy arcáról a napszemüveget. Szerencsére jött a felmentő sereg egy helyi öreg személyében. Legfőbb fegyvere egy zacskó mogyoró volt, és nem félt használni. A sikeres mentés után 20 rúpiát (kb. 80-90 Ft) kért a napszemüvegért cserébe. Jose azonban gyorsan kapcsolt: OK, 20 rúpia, de miénk a maradék mogyoró. Az üzlet megköttetett.

A vicc az egészben, hogy Preet előre mondta, hogy ha valamire nem vigyázunk, és egy szemtelen majom elcsórja, a helyiek pénzért szerzik vissza. Ki van ez találva. (Amúgy ezért is jó itteniekkel mozogni.) Szóval szerintetek mennyire röhögtünk (magunkon) ezután?

Innentől az események felgyorsultak, és az érdekességi mutatójuk kilengett. Mínuszba. Visszasiettünk a szállodába a cuccainkért, épp jókor, mert már vagy másfél órája el kellett volna hagynunk a szobát. (Szerencse, hogy ez itt India, és valóban más az időkezelés, mint az otthon megszokott.) Felpattantunk a motorra és hazagurultunk. Ennyi.  Na és akkor még az egész elejére képzeljétek oda, hogy ez mind a random amritszari út után történt, amikor is két éjszakát utaztunk egymást követően, ilyen-olyan buszon alvással. De akkor jó az élet, ha zajlik, nem?

Gondolok rátok,

Janka