Ideiglenesen Berlinben tartózkodó kollégánktól kaptuk a hírt, hogy a város magával ragadó varázsa elhalványítja az időjárási visztontagságokat.

Eljutottam Berlinbe!!! :)

Tény, hogy ez egy kisebb csoda, ha azt vesszük, hogy a szervezés még szerdán sem állt sehogy. Ugyanis váratlanul kiderült, hogy spanyol futballmeccs lesz Poznańban, így David belelendült egy villámlátogatás szervezésébe. Evren viszont be volt zsongva, hogy a vízum azért van, hogy használjuk, tehát külföldi célpont kell. Agatáék ellenben Budapest utáni anyagi mélypontra kerültek.

Egy szó, mint száz, addig szervezkedtünk, míg David Kamilla nevű barátnénkkal Poznań felé vette az írányt csütörtökön, mi pedig Evrennel péntek délután Berlinbe indultunk. Vicces, hogy csak kettesben, de ha már így alakult, hadd szóljon!

Következzék hát a kérdések hétvégéje!

Azért az elég jellemző, hogy csütörtök éjjel még volt időnk leírni egy pár hostel címet, de telefonálni már nem volt módunk. Valamint a neten csak a vonatmenetrendet találtuk meg, az árat nem, így mondhatjuk, hogy jó nagy fejest ugrottunk a semmibe, de szerencsére bejött! :)

Szóval pénteken - részemről - suli után repülőrajt Varsóba, ami csak másfél óra, azt nem is számítjuk. A röpke egy órás csatlakozási időnk jegyvétellel és SOS hostel hívogatással telt. Kb. a nyolcadik bejött, várnak sok szeretettel, reggelivel satöbbi. Szóval innen nem volt más hátra, mint a hiperkényelmes Varsó-Berlin expresszel átrepülni az észrevétlen határon, majd landolni a Lichtenberg nevű állomáson, amitől mindössze 5 metrómegálló a szállás. (A nap kérdése: mit hallgat egy apáca az MP3 lejátszóján? Egyik utastársnőnk ugyanis egy nővér volt, aki az utazás egyik pontján belenyúlt aprócska fekete táskájába és szende mosollyal az arcán elzárta fülét a külvilágtól.)

És az első német benyomás: relatíve tiszta állomás, rögtön egy bankomat, segítőkész McDonald's személyzet, egyértelmű út a metróig, jegyautomata 5 nyelven. Mi más kell még éjjel egy ismeretlen városban? (Ja, egy jellemző momentum. Az öt nyelv: német, angol, francia, spanyol és török. Szerintetek hány törökkel talákoztunk a három nap alatt? Nekem egyszerűen nem sikerült megszámolnom, rengetegen vannak. A kérdés csak ennyi: észrevétlen megszállás vagy központilag irányított akció?)

A szállás könnyen eléhető, és urasabb, mint eddig bármi! Saját fürdő, törülközők, reggeli, TV, internet kapcsolat, keleti kényelem (nyugati árakon)... Szóval pihentető és megnyugodott álomba zuhanás.

Szombatra ugyanis nagy terveink voltak! Minden reggel 10:15-kor ingyenes városnéző túra indul a recepció elől - mint becsekkoláskor megtudtuk. Hiba lenne kihagyni! Egy kedves lány jött értünk, és kb. tizedmagunkkal elirányított a Brandenburgi kapuhoz. Ahol már elképesztő tömeg várta az ingyenes városnézést. Elvileg csoportokba osztás következett volna, de mi kedvesen mosolyogva megköszöntük. Azt már azért nem! Legyen hering, aki akar, nekem elég egy jó kis útikönyv. És lőn! Betértünk az első szuvenírboltba (a többszázból) és azonnal lecsaptam egy igen pofás kis bédekkerre. Így már vigyorgó fejjel örülhettem a viharos időket látott Brandenburgi kapunak.

A kapun átsétálva egyből a Reichstag épületéhez keveredtünk, ami előtt óriási sor kígyózott. Az egyszeri magyar ember ilyenkor egyből a végére áll, nyilván osztanak valamit - ahogyan a régi vicc tartja. Nem így a jól képzett turista, aki először is megkeresi az információs pultot, és megkérdezi, hogy "aber hallo, oder was?" Na már most a népség kupolalátogatásra vár, szét lehet nézni, fényképezni stb. reggel nyolctól este tízig. Azért ez már szolgáltatás, nem? Pláne, amikor kiderült, hogy ingyér van! Megmagyarázta a sor méretét... De azért a kérdés adott: ki képes 2,5-3 órát sorban állni, hogy bejusson valahová, ahol szétnézhet és agyő?

Szóval hátra arc, és további csámborgásba fogtunk a Tiergartennek nevezett park főútján. Valaha zárt vadászpark volt, ez simán hihető, még így télen is rém hangulatosnak tetszik. Benne egy hősi szovjet emlékmű tankostól, azért érik még meglepetések az ember lányát.

Azért mi így első nap másra vágytunk, hát irány vissza a kapuhoz, mert azt belőttük, hogy azon túl van a lényeg. Végig is sétáltunk az Unter den Linden nevű csupa-csoda főutcán. Nagykövetségek, múzeumok, opera, egyetem, dóm, minden, ami lényeges - egy helyen. És persze már az első beugró téren karácsonyi vásár. Nem lehet elmondani azokat az illatokat! Forralt bor, sült kolbász, fahéjas mandula és friss fenyő szag. Kell ennél szebb Mikulás?

Az utunk végéül a Berlini Dóm mögött felsejlő TV tornyot tűztük ki.

Amikor már csak egy kérdés maradt: hogy kerül az edzőcipő a villanyvezetékre?

Még a TV torony előtt utunkba állt egy újabb karácsonyi piac. (Ez mondjuk valójában nem annyira meglepő.) És mit találtam benne? Egy lángosost! Gyermeteg öröm, na pláne amikor kiderült, hogy a törököknek is van hasonló ételük. Dagad a büszke magyar kebel: piros-fehér-zöld rámában Lángos felirat, így, szépen, ékezettel; két szép szál fiatal, egy fiú és egy lány süti a friss-ropogós, ínycsiklandó csemegét. Már látom is magam előtt, de jó lesz velük magyarul beszélni, kifaggatom őket, honnan az ötlet, gondolhatjátok, már buzgott a bennem szunnyadó újságíró-vér. Na de azt a pofára esést! Nem hogy magyarul, angolul is alig, és az első kérdés, hogy édesen kérjük-e. Hát ki találta ki az édes lángost?! Almaszósz, nutella vagy porcukor? Dehogy is! Tejföl és sajt. Amikor a kisasszony a végeredmény tetejét halványan meghintette pirosparikával és oregánóval (!) tudtam, hogy baj van. De amikor beleharaptam! Képzeljetek el egy jó homogén ízű anyagot, ami megfelelő alap az édesnek is épp úgy, mint a sósnak. Nem vagyok sós-szájú, de úgy megsóztam, hogy csak zengett.

Mondanom sem kell, másnap rájöttem, hogy ez egy hálózat, minden egyes karácsonyi piacon legalább egy "Lángos" bódé várta az éhes bámészkodókat, akik szemmel láthatóan boldog mosollyal gyűrték magukba a lekváros és csokiszószos "lángost"... Gondolhatjátok, hogy egész hétvégén egyetlen egyszer hallottam magyar szót. Különben tuti édes-lángos-bódé-borogatás zajlana a német fővárosban. A kérdés csak ennyi: miért nincsenek magyar vendégek Berlinben? Ilyen nagy a baj?

Miután így-úgy belaktunk, becéloztuk a TV tornyot. Áll a sor, de nem vészes, legalább halad, jó is az. Sor kiáll, jegy megvesz, majd megdöbben: a kb. 1320. sorszámú jegyünkkel szemben a kilencszáz valahanyadikat szólította a kijelző a lifthez. Hogy mi? Gyors fejszámolás: uszkve két óra. Hát mégis képes valaki várakozni két órát, hogy bejusson valahová, ahol szétnézhet és agyő? Szerencsére a rendszer ki van találva. Nem csoda, ne felejtsük, Németországban vagyunk! Szóval a jegyen adott egy SMS-kód, amit alap díjon elküldhetsz egy központi számra, ahonnan ingyen és bérmentve értesítenek 30 perccel a hívásod előtt. Ez milyen jó, nem?

Így maradt időnk csámborogni a legközelebbi piacon. Minden bódé más és más portékával van megrakva, egy percre sincs olyan érzésed, mint egy kör után a Vörösmarty téren, hogy már mindent láttál. Szereztünk csokimázas gyümölcsöket, bámultuk a téliesített szökőkút körül korcsolyázókat és csak bámészkodtunk. Nagyon jó volt! És persze mindeközben előttünk a cél, ide fogunk feljutni:

És lőn! A lift másodpercenként akár 6 métert is meg tud tenni, így nem csoda, hogy 40 másodperc alatt 200 méter fölé repít minket. A kilátás pedig csodálatos! Hibátlanul betájolhattuk magunkat, láthattuk, hogy tényleg minden téren, ahol több, mint 10 összefüggő négyzetméter van, áll egy karácsonyi vásár - az esetek 90 százalékában óriáskerékkel és korcsolyapályával. Láttuk, merre lakunk, de onnan föntről már tényleg minden olyan, mint a repülőről felszállás közben. Csak úgy is marad. :)

Íme, a kedvenc vásárom, körhintástól, óriáskerekestől, korcsolyapályástól, édeslángosostól.

És a viruló fejem a panoráma terasz belsejében.

Gyakorlatilag mire lejutottunk, besötétedett, mi meg a lábunkat is lejártuk, így leültünk teázni/forró csokizni, majd becsavarogtunk egy bevásárló központba, de a tömegsodrás miatt lehorgonyoztunk az első könyvesboltban. Lévén Evren is olyan könyvbolond, mint én, elég jól elvoltunk vagy egy órácskát a hihetelen erős angolnyelvű részleg előtt. Mire újból összetalálkoztunk valahol a boltban, mindkettőnk kezében kb. 5-5 könyv pihent, a szemünkben pedig egy nagy kérdőjel, hogyan lehet ezt leszűkíteni. De ügyesen megoldottuk, én speciel kettővel megúsztam a vásárlást!

Mondanom sem kell, egy ilyen nap után egyikőnket sem kellett elringatni.

Vasárnap a TV torony fellől kezdtük a sétát, és egészen a Berlini dómtól nem messze található DDR múzeumig jutottunk, ahol többek között megcsodálhattunk egy kiállított Trabantot. (Evren valóban odavolt érte.) Többek között megismerkedhettünk a kelet-német ipar gyöngyszemeivel, fogyasztási cikkeivel, divatjával és kultúrájával. A kiállítás minden képzeletet felülmúlóan interaktív. Minden megfogható, kivehető, mozgatható és a többi. Az alábbi fotón speciel egy kar mozgatására lengedeznek a zászlók a május elsejét ábrázoló képen. Ettől vagyok olyan boldog. :)

Egy hangulatos enteriőrt is megcsodálhattunk, ahol a TV-t kapcsolgatva rátaláltam Derrickre(!!!), de korabeli híradót is nézhettünk. A bárszekrényben egy üveg Egri bikavér figyelt a konyakok mellett, büszkeség... Amúgy pedig rengeteget gondoltam az én kedves szüleimre. Anya, Apa, nem szeretnélek titeket elkeseríteni, de az a helyzet, hogy a ti életek már történelem, múzeum szól a korról, melyben felcseperedtetek! :) Gondoltátok volna?

A kiállítás után folytattuk utunkat a tegnapival ellentétes irányban, vissza az Unter den Linden mentén, bevált a hely, na!

A csavargás persze nem volt céltalan, falvadászatban voltunk! És voila, meg is találtuk a híres nevezetes Chekpoint Charliet.

Ami egyébként nemzetközi karácsonyi díszben figyel, marhanagy feldíszített fenyővel, amin külön előszeretettel ajánlom figyelmetekbe a csúcs közelében elhelyezett izraeli zászlót. (Már amennyire látszik.) Valakinek volt humora... Boldog karácsonyt mindenkinek! :)

Itt a közelben áll a berlini fal múzeuma is, ami előtt végre megtaláltuk az első darab valódi falat. Amiről egyébként itt kell megjegyeznem, hogy valószínűleg végtelen, ugyanis mindenhol árulják, nagy többségében hitelesítő okirattal együtt, az "eredeti" faldarabokat. Láttam hűtőmágnesen, képeslapon, bögrén, magában Trabanttal és anélkül, kulcstartón és minden méretben... Létezhet végtelen hosszú, soha el nem fogyó fal?

Ezután megtaláltuk a város közepén egybefüggően fennmaradt leghosszabb faldarabot is, ami gondosan kordon mögé van zárva a szuvenír-vadász kezek elől. Mit mondjak, piszok lehangoló. Na pláne, hogy a tövében egy nyitott kiállítás, a "berlini Terror Háza" figyel. Jól földhöz tudja kenni az embert.

Rögtön mellette viszont Trabi-szafarira csábít egy bódé. Rengeteg pénzért utazhatsz Trabanttal! Mekkora ötlet, nem? Csak egy pár rozoga kocsi kell, és virul a sok nyugati fej. Talán még nem késő otthon beindítani egy ilyen bizniszt? :) (A kép kihaltságának oka, hogy azért nyilván a nyár a főszezon a Trabikázásra...)

Persze azért vidám faldarabokat is látni város-szerte, de valahogy az egész fal abszurditását az én szememben ez sem tudja tompítani...

Visszaballagtunk a parlament épületéhez, ahol kellemesen megdöbbenve realizáltuk, hogy ötödakkora sor van, mint előző nap, hoci, irány befele. Röpke fél óra, majd egy elképesztő szigorú becsekkolás, bicska elkobzás stb. után feljutottunk az üvegbúrába, ami valóban nagyon klassz cucc, a közepén tükör gúlával.

És a kilátás sem mindennapi, tessék megnézni a lengedező zászló megett felsejlő Brandenburgi kaput.

És a Reichstag után következik a váratlan fordulat! Rátaláltunk a berlini Madame Tussaud's múzeumra! Ami leginkább azért meglepő, mert nem tudtam, hogy ilyen létezik. Mondjuk nem olyan régen, ha minden igaz, idén nyílt meg. Sor persze semmi (már szinte vasárnap este volt), találtunk valami extra kedvezményt a diákjegyár mellé, szóval semmi nem tartott vissza a műélvezettől. Ellenben titeket most megkíméllek a közös bájolgástól például az alábbiakkal: Kennedy, Gorbatschow, Bush, Sarkozy, Einstein, Brecht, Becker, Elvis, Madonna stb.

Amit viszont nem tudok kihagyni, az a közös sajtótájékoztatónk Merkellel. :)

És a bizonyíték, hogy tagja lettem a Beatlesnek.

Vacsora gyanánt a kedvenc karácsonyi vásáromban intéztem jellegzetes német kaját. Hát hogy ne lenne boldog az ember lánya, amikor fél méter hosszú bratwurstot majszol mittel scharf mustárral és közben glühweint kortyolgat? :) Evren meg is jegyezte, amilyen jóízűen eszem, feltalálhatnák a németek a marhából készült wurstot is...

Ennyi több volt, mint elég vasárnapra, és már csak egy fél napunk maradt, mivel hétfőn délután négy körül vissza kellett indulnunk. Azért az utolsó percig igyekeztünk mindent kihasználni, így megnéztük a Holocaust emlékművet, ami nagyon jelentékeny. Óriási betontömbökből áll, amelynek csak a magassága változik, az arányai nem. Egészen a közepéig besétálható, és nagyon könnyű a hatása alá kerülni. Pillanatok alatt érezheted magányosnak magad úgy, hogy tisztában vagy vele, többen vannak körülötted...

Később elkeveredtünk Berlin modern részére is, mert persze olyan is van ám neki, felhőkarcolóstól, ahogy kell. Aztán hogy tompítsuk a hirtelen jött beton és üveg-sokkot, a már említett Tiergarten felé vettük az irányt, ahol egy marhajót sétáltunk. Végül elkeveredtünk a gyönyörű nevű Siegessäule-hez, ami angolul triumphal column, magyar nyelvű útikalauz híján pedig mondjuk nevezzük győzelmi oszlopnak/emlékműnek.

Természetesen ennek a tetejére is fel lehet menni, de csak gyalog, lépcsőn. Persze fel is mentünk, csak hogy elmondhassuk, minden napra jutott egy magaslati kilátás! :) Mondjuk érdemes is volt, na pláne, hogy még a napocskát is ki tudtuk csalogatni uszkve 3 percre.

Így igazán nem maradt más hátra, mint egy hiper-kalandos hazavonatút. Ugyanis már a jegy megvételekor sejtettük, hogy Varsóban nehézkes lesz csatlakozást csípni Łóđźba, és vasárnap este a sejtésünk be is igazolódott. Úgyhogy a neten vonatok helyett varsói hostelek keresésébe fogtunk. Persze megint csak odáig jutottam, hogy kiírtam néhány címet, lesz ami lesz alapon. Mikor átgurultunk lengyel földre, fel is hívtam az elsőt, és foglaltam két ágyat. Egy órával később azonban jött az isteni szikra! Mi van, ha még Varsó előtt találunk csatlakozást? És elindult a telefonos kooperáció Olával, aki megmentette az esténket. Egy Kutno nevű, valószínűleg igen csöpp kis helyen, a Varsó előtti utolsó állomáson 4 kerek percünk volt átugrani egy másik vonatra. Se jegyünk, se semmi, de nem baj, lesz, ami lesz, a saját ágyunkban alhatunk! És láss csodát, a kaller elkerült minket! Az utazók védőszentje biztosan velünk volt azon a vonaton, amin este tizenegykor Łóđźba gurultunk be.

Ez az igazi happy endes sztori, nem? :)

Szóval elképesztően jó hétvégém volt, remélem, hogy át tudtam adni nektek. A karakterek kuszaságáért pedig bocsánat, a rendszer megmakacsolta magát, és nem engedi összefésülni szebben a sorokat. Remélem, hogy az esztétikai visszásságok nem mennek az élvezet rovására. :)

Másfél hét és érkezem! :)

Puszi!

J.