A törökországi közel három hét leírhatatalan, így inkább csak érdekességeket gyűjtök nektek csokorba, ami talán visszaadja, mennyire nagy élmény volt látni Isztambult és Ankarát.

Isztambul egy része (az érdekesebbik) Európában fekszik, a nagyobb viszont Ázsiában. Mi az ázsiai oldalon laktunk, onnan keltünk át szinte nap mint nap a túlpartra. A földrészeket mindössze két híd köti össze (mindkettő a világ 10 leghosszabb függőhídja közé tartozik), így a mindennapi közlekedés szerves része a komp, ami egy buszjegy áráért (kb. 180-190 Ft) vehető igénybe. Ja, és persze készül egy metró is, amely igen erős párhuzamot mutat a mi négyes metrónkkal...

Ez a komp.

Ez pedig az egyik híd.

Sejtettem, hogy Isztambulnak legalább két arca van - a régi és a modern, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire sokszínű! Egy több, mint tízmilliós városról beszélünk, így nem csoda, ha látni ilyen csuda felhőkarcolót, de ilyen régi kis utcácskát is.

Nem különben Ankara, ami szintén óriási: több, mint 7 millió lakossal bír. Ez a lélegzetelállító panoráma egy kilátótoronyból csodálható meg.

Míg persze ilyen gettószerű városrészt sem nehéz találni ott.

Egyébként a fent említett kilátó még valamire ékes példa. Törökországnak bődületesen nagy, milliós nagyságrendű hadserege van, és ezt nem lehet nem észre venni. Ország- és városszerte különböző elkerített katonai területeket védenek gépfegyveres őrök, és Ankarában egymás mellett négy piszok komoly épületből zajlik a haderő irányítása: külön a szárazföldi, vízi és légi csapatoké és egy, ami az egészet összefogja. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy abban a négy házban cakkli-pakkli elférne a komplett magyar hadsereg kb. 29 ezer fője. Szóval a kilátó tetején üvegfal véd a széltől, meg nyilván a kiugrálástól is. Ezeknek majdnem a fele foncsorozott üveg, rajta nagy matrica - fényképezni tilos. És hogy miért is? Ja, mert mögötte katonai terület van. Úgy néz ki, mint egy naaagy és töküres focipálya. Hát ezért érdemes, nyilván hipertitkos katonai meccseket játszanak rajta. Szóval így néz ki maga a torony.

Itt pedig szépen látszik a háttérben az áttetsző és a barna üveg találkozása. Jujj, hát végül nem lefényképeztük?!

Az utcakép amúgy a katonákon túl is igen színes, leginkább az állatok miatt. A kóbor kutyákat ugyanis begyűjtik, megvizsgálják, beoltják, ivartalanítják, csipet raknak a fülükbe, majd ismét kiengedik az utcára. A rendszer alapvetően működőképesnek tűnik, mivel tőlük már nem tart senki, így az utcakép szerves részét képezik. Akárcsak a macskák, amiket valóban bárhol lehet látni: boltok körül, boltokban, kávézók teraszán, úton, útfélen. Például ez a csöppség a Nagybazár egy boltjához "tartozott".

Szintén rengeteg virágárust és cipőpucolót is látni. Ők jártukban-keltükben, vagy csoportokba verődve fix helyen dolgoznak, íme. (Amúgy az áraik olyan alacsonyak, hogy a legcsóróbbak is megengedhetik maguknak a szolgáltatásaikat.)

Szintén sok helyen látni simit-árust. A simit egy sós péksütemény, olyasmi, mint egy kerek perec, teljesen szezámmagba forgatva. Eszik szendvicsként, de inkább csak magában bármikor egy teához. Érdekes módon a nap múlásával az árak őrjítő zuhanásba kezdenek, így a reggeli "1 simit = 1 líra" (kb. 135 Ft) árfolyamról a nap végére "3, 5, 7, 10 (!) simit = 1 líra" árfolyamra jutunk. Az árusok általában mobilok, nagyon is, amint az alábbi képen is látszik, Ankarában a nagy mecset előtt tálcával a fején sétáló árussal.

Egyébként Ankarával kipipáltuk a kilencedik közös fővárosunkat Evrennel, tehát a kilencedik együtt meglátogatott országot is, és ezzel valószínűleg pontot tettünk közös utazásaink végére. Én szeretem a kilences számot.

Ankarában azonban nem sok érdekesség van, mégis (vagy inkább éppen ezért?) sokkal élhetőbbnek tűnt számomra, mint Isztambul. A legfőbb nevezetessége Atatürk mauzóleuma, ami lélegzetelállítóan óriási. Erre jegyezte meg egy tanult cimborám, hogy azért mauzóleumból nem jó a kicsi. :) Jogos.

Láttuk Obama koszorúját is, aki két nappal előttünk járt ugyanott. (Ez csak a jelképes sír, mivel a valódi a föld alatt van egy óriási teremben, ahová nem lehet belépni, de kamera közvetíti a képét. A szarkofág Törökország különböző régióiból gyűjtött földdel teli üvegcsékkel van körülvéve.)

Amúgy el kellett ismernem, hogy joggal lehet fontos politikai esemény Atatürk nyughelyének megkoszorúzása, mivel felbecsülhetetlenül fontos reformokat vitt végbe. 1923-ban alakult meg a modern Török Köztársaság, immáron új ábécével, hiszen az arab betűs írásról latinra váltottak. Bevezették a családnevek rendszerét, tehát mindenki választott vagy a hivatalban kapott egy vezetéknevet. Így tett Mustafa Kemal is jópéldával járva elöl, aki szerényen az Atatürk, tehát "Törökök Atyja" nevet vette fel. Az övé lett az első latin betűs, családneves személyigazolvány, amely a mauzóleum múzeumában meg is tekinthető. A nők levetették a csadort, az iskolai és kulturális reformok pedig Európához közelítették az országot. Nem csoda, hogy Atatürk arcképével gyakorlatilag bárhol lehet találkozni: az összes pénzérmén és bankjegyen ő szerepel, a legkisebb étteremben, fodrászatban, gyógyszertárban is látni egy portrét a falon; de talán a legédesebb az volt, amikor egy pláza-béli könyvesboltban egy kb. 2000 darabos Atatürk puzzle lógott kirakva, bekeretezve a falon.

A reformoknak természetesen a mai napig vannak ellenzői is, éppen úgy, ahogyan támogatói. A legkomolyabb probléma kapásból elég szembeötlő az utcán: fejkendő vagy fedetlen fő? Amint kiderült számomra, igen súlyos dilemma. Az állam és az egyház ugyanis olyannyira szétválasztott, hogy fejkendőt viselő nő nem láthat el állami tisztséget sehol, például kórházban, iskolában, önkormányzatban stb. Sőt, iskolai oktatásban sem vehet részt! Természetesen megoldás mindenre van, az egyetemeken a bejárathoz közel általában kialakítanak egy átöltöző-fésülködő szobát, ahol az érkező lányok levehetik a fejkendőjüket, és távozáskor visszatehetik. Ez számomra a nonszensz netovábbja, és igen-igen tanácstalanul hallgattam a történetet.

Természetesen amire igény van, azt azonnal ki kell elégíteni, ím egy bolt kizárólag selyem fejkendőkkel, szín és minta, méret és ár szerint csoportosítva. Üresnek tűnik, de elhihetitek, megél.

Isztambulban a Nagybazár környékén sok utca van, amely igen meglepő dolgokat árul. Láttam például gomb nagykereskedést, ahol kizárólag kilóra lehetett kiegészítőt vásárolni. Volt ott egy bolt, amely fürdőruhákat tartott csadoros hölgyeknek. Igen, talpig érő macskanadrág, hosszú ujjú, kapucnis felsővel, és egy idomokat elegánsan elleplező lebernyeggel. Pink, citromzöld és türkizkék színekben. Nem hittem el!

Hasonlóan érdekesek a hófehér bársony, kék kiegészítős "kisherceg" ruhákat áruló boltok is. Az értetlenkedésemre megtudtam, hogy az iszlámnak megfelelően a körülmetélést általában 5 és 7 éves kor között (!) kell megejteni a kisfiúkon, és ez olyan őrületes bulival jár, amit csak megengedhet magának a család. A gyereket hercegi pomába öltöztetik be, fogadást tartanak, a rokonság pedig ajándékokat hoz. Két helyzetből lehet választani: 1. a doki diszkréten elintézi a teendőjét, majd jön a muri. 2. A doki a teljes vendégsereg előtt intézi el a teendőjét, a gyerek ordít, majd jön a muri. Hát, nem tudom, lehet hogy a zsidóknál van némi ráció azzal a 8. nappal...

Különleges boltra még az arany nagykereskedő is gyönyörű példa. Elméláztam előtte, ahogyan ezt mások is tették.

Egy Isztambulról szóló poszt pedig nem érhet véget a Kék Mecset és a Hagia Sophia nélkül, amelyekkel kapcsolatban meglepve tapasztaltam, hogy alig párszáz méterre, szóval rém közel állnak egymáshoz. Nagy elvárásokkal érkeztem, valaki felhívta a figyelmemet a bizánci templomi alapokon épült Hagia Sophiára. :) De be kell vallanom, számomra a Kék Mecset mindent elsöprően meseszép arányai voltak a meggyőzőbbek. Oda bármkor visszamennék...

És akkor a végére csak címszavak: a felejthetetlen illatú Fűszer bazár aszalt sárgabarackjai. A Galata torony, ahonnan állítólag szárnyakat eszkábálva a túlpartra repült valaki, és akit ezért rögvest száműzött is a szultán. A Topkapi palota és a Hárem, amelyről a mai napig nem tudni biztosan, hogyan is működött, amikor a virágkorát élte és közel 1000 nő lakhelyéül szolgált. Az ankarai Kocatepe dzsámi, amely több tízezres befogadó képességű és mégis olyan otthonos, hogy fájó szívvel hagytam ott. A zseniális török konyha, a saláták, a mostantól örök kedvencem - a padlizsán kebab és az Adana. Az elképesztően zsúfolt Taksim tér piros nosztalgia villamosa. A friss sülthal illata a kikötőben. Tengerszag.

Az Édentől keletre... Vagy talán maga az Éden? Vissza kell menni!