A kezdetektől lehetett sejteni, hogy attól, hogy mindössze hatan vagyunk, és nemzetenként kis csoportokat tudunk képezni (én magam például egy egészen kicsi csoportot), nem egyértelmű, hogy teljesen jól ki fogunk jönni. Hát a múlt héten valóban átrendeződtek a vonalak.

Van egy gyönyörű angol szó: "strange". Azon kevés szó egyike, amit valamiért jobban szeretek, mint a magyar megfelelőjét. Magyarul furcsa, különös, de a "strange" egyben hangulatfestő - nekem. :) Szóval Ozan és Juan igazán nagyon "strange"! Minden normálisan kezdődött, eleinte nem volt semmi furcsa: Ozan könnyen lelkesedik minden iránt, Juan pedig picit nehezen fejezi ki magát, ezért hallgatagabb, szívesebben mozog egyedül. Na, de ami lett belőle!

Ozan egészen egyszerűen nem normális jeleket mutat órákon. Valamilyen furcsa belső késztetés arra viszi, hogy minden egyes pillanatban úgy érzi, hogy reagálnia kell a tanárra. Hangosan fejezi ki egyetértését, bólogat, igenel, és minden egyes alkalommal, amikor a tanár feltesz egy kérdést, válaszol. Függetlenül attól, hogy tudja-e a választ. Ismeritek ezt a típust? Na, akkor most fűszerezzétek meg azzal, hogy mindet igyekszik eltéríteni török és muszlim kontextusba. Én meg csak azon veszem észre magam, hogy ülök, és fogom a fejem. A lengyelek röhögnek, a Altug és Evren pedig próbál győzködni, hogy nem minden török ilyen.

Juan pedig a kezdeti kommunikációs zavaraiból odáig jutott, hogy semmit nem oszt meg velünk. Senkivel, még Daviddal sem. Megbeszéltük pénteken, hogy jön velünk Varsóba. Reggel felkelt, és közölte, hogy nem jön. Miért? Mert nem tud. Köszönjük a kimerítő választ. Varsó után igyekeztem vele beszélni, hogy ha bármilyen problémája van, akkor itt vagyunk, segítünk, legyen szó anyagi, egészségügyi, akármilyen nyavalyáról, mert így kénytelen vagyok azt hinni, hogy velünk/velem van baja. Na, azóta igyekszik szépíteni, időnként odajön hozzám, és különböző lányokkal kapcsolatos különböző problémáit taglalja, a szokásos mutogatással tarkított alapkommunikációval, de semmilyen érdemi kérdésemre nem hajlandó válaszolni. Példának okáért nem mondja meg, hogy mikor született. Ma véletlenül hozzám kerültek a kollégiumi bejelentő lapjaink, és rajtavolt a titkos szám. JUAN IDŐSEBB, MINT ÉN!!! Közel másfél évvel! Nem hiszitek el, hogy ez mennyire felvillanyozott! Teljesen meg voltam győződve, hogy túlkoros vagyok, és nem! De mindenesetre ez nem szépíti a tényt, hogy Juan titkolózik, sőt, megkockáztatom, nem mond igazat.

Még egy különös szereplőnk van: Sylvia, a szobatársam. Eltűnt. Tudom, furcsán hangzik, én sem akartam elhinni. Amint írtam, egy halkszavú, de kedves fiatal teremtés, aki hétvégente siet haza a családjához. Pénteken szokás szerint összepakolt, még megkérdeztem, mikor jön, mondta is, hogy hétfőn. Láttam, hogy elpakolja az ágyneműhuzatot is, gondoltam két nap éppen elég kimosni. Hétfőn Sylvia sehol. Ola, a szomszéd szobából említette még a hétvégén, hogy Sylvia gondolkodik azon, hogy tanulmányokat vált: magasabbak a költségei, mint eredetileg tervezte, és lehet, hogy csak hétvégente fog jönni, levelezős lesz. Furcsállottam, hogy nekem miért nem mondta, de hát persze, kommunikációs problémák, van ilyen. Szóval hétfőn Sylvia még sehol. A többiek egy páran átjöttek hozzám, beszélgettünk, és Evren bökte ki a frankót: Sylvia hová szokta tenni a cuccait a polcokról, amikor hazamegy? A fiókba. És itt belémhasított a felismerés, odaléptem a fiókjaihoz, kihúztam, és nem hiszitek el, de minden, de minden töküres. Mintha világ életemben egyedül laktam volna itt, még egy fogkefe sincs sehol. Üdvözlet Hitchcock világában! Azonnal fel kéne hívni, de nem tudom a számát, és Ola sem. Kész szerencse, hogy a spanyolok kiudvarolták bellőle még az első héten, megvan a szám, Ola hívja. Nagyon hiányzunk neki, de valóban úgy döntött, hogy tanulmányokat vált, pénteken érkezik. De ha nem hívjuk, akkor ez ki sem derül?! Furcsa a világ, na...

Szóval a vonalak átrendeződni látszanak, kész szerencse, hogyha sokan vagyunk együtt, akkor ezek a furcsaságok nem jönnek ki, és a többiekkel pedig egyre jobban kijövünk: Agata, Altug, David és Evren egyre közelebb áll hozzám, és néhány lengyel pajtásra is szert tettünk már. Persze megtaláltam az itteni HÖK-öt is, de nyugi, csak messziről...

A kulturális különbségek viszont nem simulnak, de hát ezért szép az itteni élet! Erről, és ehhez kapcsolódóan a kebabról, a levesporról és a kovászos uborkáról is írok hamarosan.

Jó téeszt Nektek, és kérlek, gondoljatok majd rám!

J.