Ideiglenesen Budapesten tartózkodó kollégánktól kaptuk a hírt, hogy a város egészen másképpen fest turista szemmel, az időjárást pedig hagyjuk... :)

Mindenek előtt elnézést kérek a késői jelentkezésért, de tudjátok, magyarázat mindig akad! A változatosság kedvéért a hétvége most nem csütörtökön, hanem még kedden elkezdődött - jól hangzik, nem? Katalin nap volt ugyanis, ami az egyik itteni szomszédomat, Kasiát (ejtsd "Kasa") is érintette. (Lassan-lassan megtudom, mit rejtenek a titokzatos fedőnevek! Tudjátok: Alexandra = Ola, Joanna = Asia, furcsa ez, na.) Ne szépítsük, elhajoltunk rendesen, vizespoharakban csorgott a vodka, de azért igyekeztünk észnél maradni, hiszen másnap, azaz szerdán már fel is kerekedtünk.

Nem volt egyszerű az út Budapestig, de leginkább az előzmények voltak kacifántosak. Ahogyan már említettem, én vonat-párti vagyok, de költséghatékonysági okokból más lett a menetrend.

Szóval ahogyan mindig, kezdjük most is az elején! Szerdán reggel felkerekedtünk - Agata, Altug, David, Evren és jómagam -, hogy megkaparintsuk a török fiúk vízumát a varsói magyar nagykövetségről. Mondjuk úgy, hogy félsikerrel, ugyanis a tervezett három hónap helyett egy kb. húsznapos szavatosságot kaptak. Nem tudom, hogy a konzul szigorán, vagy az általános bürokráciai bonyodalmakon múlt, de tény, hogy felemás volt az öröm.

Sebaj, legyünk túl rajta, irány Krosno, Agata szülővárosa a szlovák határ közelében. Röpke hatórás busz út, de ez még a kényelmesebb, mert egy magántársaság üzemelteti. Nagyjából ezt még jól tűrte mindenki, túlnyomórészt alvással töltve, mivel kiderült, hogy ágy híján csak Altug és én nem bírunk kényelmesen elszenderedni, a másik három mint édes csecsemő szundított körülöttünk.

Este nagy örömmel és finom vacsorával vártak minket a szülők. Utóbbiról csak annyit, hogy gombaleves volt és gombás rakott hús. Ha nem is tudjátok, most nem nehéz kitalálni, mi nem tartozik a kedvenceim közé. De hát az éhség nagy úr, és a kollégista lét is véleményformáló, hát megkóstoltam na, és például a leves egész tűrhető volt. (Jó, a húsból azért kikapargattam a cuccot.)

Ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy régóta ígérek egy szösszenetet a táplálkozásról, ami még mindig nincs elfelejtve, de elöljáróban el kell mondanom, hogy itt Lengyelországban szinte nincs olyan étel, amelyhez ne tudnák a gombát társítani, sőt, megkockáztatom, van olyan, aminél külön kell jelezni, hogy gomba nélkül kellene, annyira velejár. (És rosszmájú olvasóim kedvéért - itt nem a gombapaprikásra célzok, csak például egy sima alap-pizzára!)

Szóval a gombavacsora után nyugalomba tértünk, aminek egyetlen mókás mozzanata volt. Míg nagyjából mindenkinek jutott ágy, Evren egy felfújható, de kimondottan alvásra szánt matracon hajtotta álomra a fejét. Úgy 10 percig, mire kiderült, hogy a matrac ereszt. Azt a röhögést nem lehet elmondani! Elképzeltük, hogy mostantól tíz percenként álmában kell fújnia. Ő mondjuk annyira nem nevetett. Győzködtük egymást, biztos jó lesz, nem lesz semmi gond. Na, amikor reggel felkeltem, láttam, hogy egy lepedő vastagabb annál, amin hasal. Szóval az éjjeli röhögés folytatódott...

És csütörtök - reggel helyett - délelőtt az utunk is Budapest felé. A tízéves-forma Opel Astra szépen röpített át Szlovákián, és meg kellett tapasztalnom, milyen keskeny ott ez az ország. Ha jól emlékszem hosszabb az út a szlovák határtól Pestig, mint Krosnotól odáig, és ráadásul az is autópályán telik, hát sikerült egyből igen jó benyomást is tennünk a külföldi pajtásokra. Magunk közt szólva, nem hittem volna, hogy valaha büszke leszek a magyar autópályaépítő-iparra, de amikor a sofőrünk, Altug némi halvány reménnyel a szemében Miskolc magasságában megkérdezte, hogy akkor most Budapestig ez az út visz-e, akkor azért dagadt a mellem a büszkeségtől.

Gödöllő környékén átvettem a kormányt, és rögtönzött autós idegenvezetést tartottam (természetesen csak mutogatva): Városliget, Vidámpark, Műjég, Hősök tere, Andrássy, Oktogon, Margit híd, Margit sziget, Margit körút, Mammut, János kórház, kertkapu, garázs beálló. Kb. így.

Nagyon jó volt hazaérni, de valahogy olyan volt, mintha csak pár napja mentem volna el. És piszok jó volt látni és érezni, hogy drága szüleim is így kezelik az egészet, noha persze  volt nagy öröm és várakozás mindkét részről! (És jujj, de nagyon jó volt, hogy angolul tudtunk kommunikálni mindenkivel. Olyan csoda ez, ami nem magától értetődő...) A készülődés már az első szuper vacsorában is megnyilvánult. A klasszikus marha gulyásleves ugyanis még mindig mindent visz. (A vendégek szerint a szüleimnek szakácskönyvet kellene kiadniuk!) Altug a recept elkéréssel indított, majd befutott jóapám is a kedvenc daubneres pogácsáimmal (törökül "poğaça" - képzelhetitek az örömöt), tehát a hangulat a tetőfokára hágott. A zseniális vacsora után nem maradt más hátra, mint szokás szerint az Agata-Altug-Evren triónál a vágy egy erős fekete teára, majd a vízipipára. Andikám, ezúton is köszönöm a tippet, a Paulay Ede utcai arab helyet mindenkinek csak ajánlani tudom, szuper volt ott letenni őket szusszanni. 

Ezalatt volt időm végre találkozni Lacival. Köszönöm.

Az estét otthon folytattuk, szigorúan sokat békávézva, ugyanis ha hiszitek, ha nem, 4 napra a legolcsóbb jegy még mindig a 30 napos diákbérlet. (Kit érdekelnek a turisták, a vidékiek, a hétvégi kedvezmények? Köszönjük BKV!) Szóval hallgathattam eleget, hogy hol az ellenőr? Persze mindenkinek szerették volna megmutatni a bérletet - szerintem joggal. :)

Péntek reggel napsütéses szép idő fogadott minket, henyélőket, akik az út fáradalmait kipihenve, megebédelve stb. kettő magasságában tudtunk nekiállni a városnézésnek. Még jó, hogy szinte négyig világos van. Irány a Vár, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk, majd siklás a Siklóval, lánchídi séta és Dunakorzó, a kis hercegnő megkeresése, majd forraltborozás a Vörösmarty téren, és persze rengeteg fénykép elkattintása. (Ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy a képek jelentős része még mindig csak Agatáék kameráján érhető el, így később tervezek ápdételni.)

Ezután felhúzódtunk Andihoz beszélgetni, vízipipázni és bemutatkozni. Köszönet érte ezúton is! :)

Szombaton az ismét későn kelő csapatunk a Hősök terét vette vélba, majd rácsodálkozott a Műjégre és a Vajdahunyad várra, az utcán árult finom forraltborra és a sós perecre. A korcsolyázásról igen nehézkesen sikerült lebeszélni - elsősorban - Agatát, de a Terror Háza jobb programnak tűnt. Ha valaki még nem járt ott, csak ajánlani tudom. Az emeleteket. Ugyanis speciel én a pincében kicsit rosszul lettem, ami talán nem csoda egy például 1985-ig működő bitófát látva. Amúgy remélem, hogy a mondanivaló átment nekik, mert ha nem is értettek/érthettek mindent, én minden tőlem telhetőt megtettem. Mondjuk Mindszenty vagy az ellenállási törekvések bemutatása elég kemény szellemi munkát igényelt, de remélem, hogy volt értelme.

Ezek után jól esett hazamenni és felfrissülni Orsi bulija előtt. Akit Isten éltessen még egyszer! :) És még leges-legjobban esett látni titeket, (majdnem) mindenkit együtt, az igazolt hiányzás persze bocsánatos bűn! És jujj-de-nagyon jól esett Bird és Eszter örömét látni! És hát még milyen jól esett jó kis magyar bort inni veletek és beszélgetni mindenkivel! És mennyire nem esett jól kettőkor elindulni... :)

Mindenesetre mi folytattuk otthon vagy négyig, így meg is lett az eredménye, a vasárnap délelőttünket is hazavertük. A viharos tempót a BKV helyett a kis piros pözsónk diktálta, így jó tempóban száguldottunk fel a Gellért hegyre, ahonnan ha nem is mindent, de elég sokat lehetett látni. Itt a képeslap- és szuvenír vásárlást is letudtuk, mondom én, hogy más szemmel nézi a várost az ember, ha vendégekkel van. :)

Ezután átszáguldottunk Pestre, ahol az Erzsébet híd tövében csíptem egy tuti helyet, így utolsó-utánikként felpattanhattunk a sétahajóra, amivel megkerültük a Margit szigetet. Idegenvezető szöveg 30 nyelven plusz 2 ital included, volt öröm! Agata lengyelül, Altug és Evren törökül, David spanyolul, jómagam magyarul hallottam a szöveget, csak mint lassan-lassan kiderült, más-más tempóban, ezért nevettünk különböző szakaszokban. Persze a törökök feje virult, hogy még a Mátyás-templom is volt mecset, az enyém meg, hogy már visszaalakítottuk - véget nem érő szívatás tud lenni az ilyenekből, de ezért szeretjük az ilyet.

Esére már csak némi kötelező mammutolás maradt, de végül a bowling helyett a csendesülésre szavaztunk.

A hétfő délelőtt csak nekem volt fontos, végül is csak ez volt a leglényegesebb ok, amiért hazamentünk, szóval éljen a bürokrácia, amint már utaltam rá. A többiek rápihentek az útra, amit kettő körül kezdtünk meg. Áthussantunk Szlovákián, ahol azért megálltunk egy Billában abszintot venni és egy hangulatos kis középkori városközpontot megcsodálni. (Nevezzük a programot mondjuk csak a vízum 100%-os kihasználásának.)

Az este ismét Krosnoban ért minket, de most már az én kedvemre készült a vacsora, így páldául savanyú uborka levest ettünk. Tudom, rettenetesen hangzik, de higyjétek el, nagyon finom! Az hiszem, hogy ezt meg fogom tanulni... :)

Kedden pedig már vissza is "hussantunk" Łóđź szépséges városába. Uszkve 8 óra az állami buszhálózat járművén. Ez csak azért vicc, mert a törököknél nem nagyon van vonathálózat, de buszban igen erősek, például mindenhol adnak frissítőt, néhol van internet, esetleg fullos vacsora, ilyesmi. Szóval úgy elkezdték a fiúk Lengyelországot "lebanánköztársaságozni", hogy a könnyem is potyogott. (És persze titkon örültem, hogy otthon ezt az egészet megúsztam, csak a szépet látták...)

A mérlegünk? Sok szuvenír, hosszú út, kicsi költségek, nagy élmények és boldog viszontlátások. Szóval jöttünk-láttunk-visszamennénk.

Karácsony előtt érkezem, bő két hét, féllábon is kibírjuk! :)

Az ígért képekkel és egy új meglepetés videóval (remélem) hamarosan jelentkezem...

Puszi mindenkinek,

J.