Ha, és amennyiben nem számítjuk, amikor Horvátországban lerobbant a kocsink. Ja, és a bunkó magyar utastársainkat a bulgáriai buszon. És a... Na hagyjuk. :)

Szóval hazaértem. De hogy?!

Mivel Agata, Altug és Evren már tegnap reggel "átszáguldottak" Krosnoba (kb. 9 óra buszon...), ezért David segítségét kértem a csomagom pályaudvarig vonszolásához.

Kényelmes, szokásos másfél óra Varsóig, ahol a vasúti információban természetesen angolul nem beszélő hölgyből alkalmi tolmácsom segítségével kicsikartam, hogy a vonatom elindul (még jó), de nem tudni meddig megy. Hurrá. Majdnem másfél óra a csatlakozásig, sebaj, ha beáll a vonat, kényelmesen lesz időm elhelyezkedni. Ahogy azt Móricka elképzeli! A vonat kilenc előtt pár perccel gurult be az állomásra, ahol döcöghettem méretes pakkommal az utolsó kocsiig, ahová a jegyem szól. Természetesen a vagon töksötét. Rossz ómen!

Meglepő módon magyar kalauzok segítkeznek a felszállásnál, és én naiv először még azt hittem, ez jó jel. (Odafelé lengyel kisérőim voltak.) Jó jel, a fenét! Magyar tempó: a hálókocsiban nem működik a fűtés, ezért áthelyeztek egy couchette kocsiba, lebillenős ágyakkal. Isten hozott múlt század! Utasellátó feliratú lópokróc, agyonmosott, zsebkendőnyi kéztörlő, lyukas lepedők, és az a jó öreg, mindenbe beleivódott kosz. És a ráadás: legalább 40 fok celsius! Ami meleg nem ment hátra a hálókocsiba, azt megnyertük a couchette-ben - gondolom...

Kortalan-középkorú utastárnőm valószínűleg néma, semmilyen nyelven nem beszél, de nem is akar próbálkozni. Nem baj, majd olvasok, 11 körül elszunnyadnék, de nem megy. A víz már patakokban folyik rólam és még várunk egy harmadik versenyzőt a "szobánkba".

Ezen a ponton kikucskáltam, jóemberek, ugyan nem lehet-e picit lejjebb venni a fűtést? (Mondjuk 15 fokkal?) A válasz: "Már levettük, de valami beragadhatott, úgyhogy most kivettük a biztosítékot a kapcsolótáblából (!!!), biztosan mindjárt jobb lesz." Nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek...

Végeredményben megint bruttó 6 órát alhattam, de nettóban ez biztosan nincs több ötnél. Nagyon sokszor felébredtem, furcsa azért nem tudni álmodban, hogy melyik országban is vagy éppen.

Az egész útnál már csak a megérkezés volt kalandosabb. Már a határon sem tudtunk átgördülni, Sturovóban (értsd Párkány) leszállítottak, hogy akkor most viszonthallásra. A Katowiczében felszállt utastársném Siófok felől érdeklődött, a némáról meg kiderült, hogy Belgrádba tart. Köszönjük MÁV! Gratulálok a sztrájkolóknak! Országimázs, valami? Innentől akkor most ők stoppolhatnak?

A bőröndöm amúgy biztosan több, mint 25 kiló, repülőn már fizetni kéne érte. El is kél a segítség: aluljáró, lépcsőn le. A figura majdnem legurult a cuccaimmal együtt, nem csoda, hogy el is inalt. OK, lent vagyok, de hogy jutok fel? A tipródásra megint kerül egy jóember: ketten felráncigáltuk a szajrét. Aggódva kérdezi? "Hogy jut tovább?" "Áhh, nem kell félni, már jön a felmentősereg!" szólt a válaszom, amin ő kellemeset derült.

Amúgy élelmes nép a magyar. Én tudtam, hogy jóapám hajnali ötkor kelt, csak hogy értem jöjjön, és megmentsen a fránya vacak időtől, szóval kiballagtam a pályaudvar bejáratához. Mit hallok? "Taxi? Taxi a Keleti pályaudvarig? 10 euró!" Ott áll a fószer egy kisbusszal - minden jelzés, vagy matrica nélkül. Megcsinál egy nap mondjuk három kanyart, csak 10 fővel számolva is összejön a 75.000 Ft. Leleményes!

Éppen ezen morfondírozok, mikor látom, hogy apa kanyarodik be az állomás elé. Elindultam felé, csak nem láttam, amit ő igen: behajtani tilos, így visszafordult a rendes bejárathoz. Na, ekkor már úgy éreztem magam, mint egy csehszlovák abszurd film szereplője: bőrönd, kistáska, nagytáska, nejlonszatyor, szitáló eső, kócos haj, kialvatlan, gyűrött arc, és csak integetek meg kiabálok. A piros kisautó elkanyarodik. Váratlanul egy kedves kérdés a hátam mögül: "Menekül a felmentősereg?" - röhög a segítőm.

Sebaj, hazaértem, van mit kipihhennem estig, várom, hogy lássalak titeket! :)

Puszi - előre is! :)

J.