Életem (egyik) leghosszabb napja péntek este nyolckor kezdődött és szombat este tizenegyig tartott. Te jó ég, és mi minden fért bele!

 

Még 7 előtt kint voltunk a Keletiben Lacival, és milyen jól tettük! Noha Varsóig megvolt a jegyem, de megvettem az onnantól Łódźig tartó szakaszra is – és akár értelme is lett volna, ha nem késem le a csatlakozást. No, de csak szép sorjában…

 

Aki kikísért az állomásra (köszi fiúk! És Andi. :), láthatta, hogy egészen tip-top a vonat. A kupéban három ágy volt, de ez mind egymás fölött. Szerencsére igen sokáig egyedül utaztam, volt időm elrendezkedni, átöltözni, fogat mosni, trallala. (Ja, mert csap is van ám, bekészített tisztálkodó szerekkel, törülközővel és ásványvíz!) Az utastársnőmről kiderült, hogy gyakorlatilag anyanyelvi szinten bírja az angolt, amúgy szlovák és most Fehér-oroszországba megy nyelvet tanulni. És mindezek mellett nagyon helyes! Ó, fiúk, ha velem jöttetek volna… :)

 

Ezt mind megvitatnunk amúgy reggel sikerült, hiszen kb. 7:10-re ígérték a varsói érkezést. Fel is keltünk ¾ 7 körül a kisasszonnyal, és jött is a kaller, hogy kávét vagy teát kérünk-e, majd pedig két percen belül megérkezett az italunkkal és egy-egy croissant-nal. Igen, ez valóban Európa. (Aludnom is sikerült egészen sokat, mondjuk bruttó 6 órát, de persze igen sok felébredéssel, hogy hol is vagyok pontosan?)

 

7:20 körül kezdtem kérdezni a kalauztól, hogy akkor ez itt már Varsó? (A nagy semmire, de hát ugye sose tudhatja az ember…) Gyakorlatilag elpirulva mondta a figura, hogy nem, kicsit késünk.

Mondtam a kicsi, az nem baj, 7:45-kor megy a vonatom tovább, akkor mikor is érünk oda.

Hááát, - így a kalauz – reméli, hogy fél órán belül odaérünk.

Ó, az hibátlan, akkor éppen integethetek a csatlakozásomnak!

Á, ne aggódjak, szerinte ez óránként jár.

Majdnem igaza lett. 9:20-ig kellett csak várnom a barátságos varsói pályaudvaron az összes motyómmal, de az érkező vonat kárpótolt! Angliában járnak ilyenek, (és elvétve már otthon is) – tiszta „elővárosi” kocsik, puha plüss ülés, remélem ismeritek. Na, innen már pikk-pakk Łódźba értem (kb. másfél óra), ahol már csak egy felet kellett várni az új pajtásokra. De megérkeztek!

 

Agata és Altug – róluk később írok, elöljáróban annyit, hogy nagyon kedvesek és elképesztően segítőkészek, ők a már említett tipikus erasmusos pár. Fogtunk taxit, cipekedtek velem, és szó sem lehetett róla, hogy fizessek. Majd máskor, most kisebb gondom is nagyobb ennél… Tényleg nagyon jó érzés ilyen meleg fogadtatásra érkezni.

 

Persze az international office szombaton nincs nyitva (pedig hétvégét javasoltak érkezésnek), és egyszerűen nem tudom, hogy Agata tolmácsolása nélkül mi lett volna velem. Persze kiderült, hogy a „new dormitoryban” nincs helyem, hanem a „régi”, de természetesen gyönyörűen tiszta, nett és felújított szálláson lesz szobám. Egy háromágyas, egymagamnak, és csak 30 méterre a többiektől, de akkor is külön, más épületben – a direktori iroda fölött. Legalább is mókás szitu.

 

Ja, mert végül természetesen egyedüli lány vagyok. Három török és két spanyol fiú. (És persze Agata, de ő nem erasmusos.) Hihetetlenül vicces alakok, ígérem, később részletesen bemutatom őket.

 

Na, akkor most felgyorsítok: tehát beköltözés, tényleg nett, egy óra alatt összeszedem magam, igen, a fürdő is tip-top, újra találkozom a párral, és begyűjtjük a többieket. Így, heten, mint a gonoszok indultunk a város felfedezésére, ami leginkább egy hosszú sétáló utcából áll (Európa egyik leghosszabbja!) és a végén egy Millenáris típusú helyből, ami egy régi gyár felújítása, csak persze sokkal nagyobb, és valójában egy bevásárló központ, mozival, szórakozó helyekkel, rengeteg étteremmel. A neve is beszédes: Manufaktura.

 

A török fiúk megéheztek, tehát még a sétáló utcán azonnal el kellett mennünk egy közös kebabozásra, ahol a török testvérségre alapulva legalább 40%-os engedményt mosolyogtak ki. Na így, igazán olcsó Lengyelország! Az ebédet lesétálva eljutottunk a Manufakturaig, ahol azonnal le kellett ülni sörözni – egy német sörfőzdébe. Hova máshova? A hely tiszta Paulaner, rém hangulatos, és ráadásul olcsóbb.

 

A plázában váltottam pénzt. (Éljen az olcsó euró – jobban jártam, mint forintból váltva…) És hipp-hopp szereztem egy lengyel SIM kártyát. 10 zloty, tehát kb. 750 Ft. Lesz még története! :)

 

Az egész nap után nem maradt más hátra, mint venni egy üveg jellegzetes lengyel vodkát, amiben egy fűszál lubickol – és hozzá almalevet, mert állítólag csak ezzel lehet meginni. Ezt bárhol aláírom. Ezzel a pakkal irány Agata lakása (3 perc tőlünk gyalog) és az általam hozott kétdecis Unicum szétosztása. Na, ha még láttatok embereket izzadni! A spanyolok nem valami nagy ivók, a kétdecis sörökről tud mesélni, aki járt már feléjük; a törökök pedig muszlimok, tehát (elvileg) ők sem (nagyon) isznak. Hááát, sikerült bemutani a magyar virtust. Gyakorlatilag esküdöztek, hogy ilyen erős mérget ők még soha sehol, és különben is. De megitták. :)

 

A nap végére csak a hazamenetel maradt, amihez már csak egy rövidke sztorim van. A beköltözéskor szóltak, hogy valamilyen csengővel valamilyen probléma van, de hétfőn megszerelik (elvileg net is akkor lesz), szóval csak a hétvégén haza kellene érnem 9 előtt. Értitek, kilenc! A fiúknak tízet mondtak, ááá, biztos jó az nekem is. Egyetlen percen múlt, hogy a kollégium éjszakai portása ne zárjon ki minket a vad lengyel éjszakába. (Jó, persze elfértünk volna Agatnál, de gondolhatjátok, hogy egy egész éjszakás vonatozás után nem vágytam másra csak egy saját, vízszintes, stabil ágyra.) Szóval végül beengedett, de valószínűleg nem sokon múlt, hogy megkeserítsük az esténket.

 

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ma gyakorlatilag rádupláztunk. A programra és a hazaérkezésre is. (De erről majd a következő bejegyzésben.)

 

Bocsánat a terjedelemért, de végül is ez volt életem (egyik) leghosszabb napja! :)

 

J.