És ez önmagában egyáltalán nem baj, csak tény. Nagyon érződik a más kultúra, a gyerekszobák - és nem mellesleg a konyhák - különbözősége. Régóta ígérgetem, hogy írok erről, most egyéb érdemleges történés híján belefogok. 

Nyilvánvaló, hogy a legközösebb hátterünk a lengyelekkel van, noha még itt is adódnak meglepő eltérések. Az egyik legérdekesebb a számomra teljesen felfoghatatlan "lunch-dinner-supper" probléma.

Nyelvórák kezdőknek és haladóknak.

Eddigi tanulmányaim, emlékeim, legjobb tudásom, valamint Országh László szerint a lunch = ebéd, esetleg villásreggeli, a dinner = estebéd, avagy vacsora, a supper pedig az előbbihez hasonlóan szintén vacsora. Tanúkkal tudom igazolni, hogy ez így van Spanyolországban és Törökországban is. De nem a lengyeleknél! Itt a dinner délben van. Először azt hittem, hogy a probléma Agata készülékében van, vagy én vagyok hülye, de nem, itt tényleg mindenki "délben vacsorázik". Este supper van. És mikor esztek "lunch"-ot? Az attól függ, általában délelőtt. Ez volt a maximum, amit a témában sikerült kiderítenem, most már csak a zűrzavar maradt, ugyanis kedves szobatársammal, Olával elkezdtük egymás szójárását használni, merő udvariasságból. Ezért például amikor ma azt mondta, hogy a barátja elhívta "dinner"-re, sikerült visszakérdeznem, hogy melyikre? Miután kiröhögtük magunkat, megállapította, hogy végülis mindegy, mert délután 4-kor mennek. Köszönjük.

A spanyolokkal a legmeghatározóbb különbség talán az életritmus. Aki él(t) spanyolokkal, az tudja... Reggeli lehetőleg 10 után, ebéd 3-4 körül, vacsora semmiképpen sem 9-10 előtt, de akár éjfélkor is. Sajnos néha igazodom hozzájuk, pedig ugye hat után ez nem feltétlenül praktikus.

És még egy gondolat a táplálkozásról. David csomagot kapott otthonról az édesanyjától, és csak kaja volt benne. Vákumfóliás sonka, sajt, tészták, mikrókaják és sok-sok édesség. Szerintem ez nagyon érdekes, noha valószínűleg nem teljesen a kulturális különbségek családjába tartozik, csak anyuci kicsi fiának szól. :)

OFF

Ahogy már mondtam, ő a legfiatalabb, és a szókincse is hagy némi kívánnivalót maga után, így összességében őt érzem, látom a "legkölykebbnek", noha múltkor kifakadt: úgy hiányoznak a spanyol barátai. Mondtam neki, hogy most mi vagyunk a barátai, a családja, hát nem jó ez így? - Csak, hogy elüssem viccel a dolgot. Dehogynem, dehogynem, de hát ő otthon folyton beszél, itt meg annyi mindent nem tud elmondani. Nagyon aranyos volt, mert tényleg, ő legalább akar kommunikálni, szerintem rajta érezni legjobban, hogy fejlődik. És nem mellesleg azt mondta, hogy engem ért meg a legkönnyebben, olyan jól esett. Noha szerintem ez is főleg azért van, mert én is nagyon igyekszem átadni, amit akarok, hisz ismertek... Holmi nyelvi korlát nem állíthat meg! :)

Amúgy a nyelvi korlátaink köszönik szépen, megvannak. Csak egy példa: nem olyan rég a "dazntmeterből" "dazntvóter" lett a spanyolok háza táján. Képzelhetitek, mit röhögünk ezen azóta is.

ON

A legnagyobb kulturális sokk azonban egyértelműen a törököket érte, és nekem is ők okozzák a legnagyobbat. Például náluk kiterjedt buszhálózat van, és akármennyit vonatozunk, még mindig érzem rajtuk a bizonytalanságot. (Biztosan erről a vágányról megyünk? Melyik irányba fogunk elindulni? Kinek kell megmutatni a diákigazolványt? Stb.) És nekik még mindig meglepetés egy gangos ház vagy egy belső udvar.

Egy másik példa, még az első hetekből. Evren eldobott egy buszjegyet a földre, és mikor rászóltam, hogy ezt talán nem kéne, nem az volt a válasz, hogy "Bocs", hanem hogy "Elfelejtettem, hogy nem otthon vagyok."

Persze mindkét ágon (értsd spanyol és török) él a nagycsalád biztonságot nyújtó intézménye. Azon túl, hogy egyedüli lány vagyok a társaságban, egyedüli egyke is. Két-három-hat testvére mindenkinek van. Más kultúra. (De legalább már el tudom képzelni, hogy nő a Föld népessége...)

A család szentsége témakörben azonban tényleg példát vehetünk a törököről. Amit a család jóvá hagy, az mehet. A fiúk elmondása alapján még mindig gyakori, hogy a család válasszon menyasszonyt, de legalábbis elhanyagolhatatlan az áldásuk.

És most következzék a kedvencem, ami először tényleg fejbevágott, és szerintem titeket is meg fog lepni! A török fiúk lehetőség szerint mindannyian szűz lányt szeretnének feleségül venni. Természetesen vannak barátnőik, természetesen ők maguk nem ártatlanok, sőt, ne adj isten félre is kacsintanak, de a feleség, az más! Állítólag ennek a fontossága generációról generációra csökken, de nekik még igenis jelentősége van. Nem vagyok feminista, de az ilyen hímsoviniszta szövegtől feláll a szőr a hátamon. Eleinte próbáltam észérveket használni, egyenlőség, miegyéb, de hamar rájöttem, hogy ez valahol mélyebben van bennük, nem olyan szinten, amit én meg tudok kapargatni, és persze nem is tisztem. Kulturális különbségek. Általában ezzel a megállapítással zárjuk a beszélgetéseinket.

És kevésbé kényes témára váltva itt is külön szót kíván a táplálkozás, mivel a fiúk hitük szerint nem ehetnek disznóhúst, itt meg ugye jól el vagyunk látva vele, az a legkönnyebben elérhető kaja. Amúgy szerintem a helyzet otthon is hasonló, próbáljatok csak másra, elsősorban marhahúsra vadászni a hétköznapokban. (Hentes és McDonald's nem játszik.) Szóval például Altug az összes utcai büfénél megkérdezteti Agatával, hogy miből készült a virsli a hot-dogba. Szerintetek miből? Amúgy ebből az első hetekben kimondottan feszültség volt, mert milyen egy ország ez, ahol minden étel sertéshúsból készül, vagy maximum csirkéből?! Azóta megszokták a csirkét és megtanultak marhát sütni a mikróban. Van élet a disznón túl. (Habár egy jó kis kecskehúsra asszem még fáj a foguk.)

Furcsa dolog az aklimatizáció, már én is átálltam arra, hogy ha intézek valami ennivalót, megnézem, hogy milyen állatból van. Nem mintha lenne jelentősége, de ha úgyis veszek egy nagy doboz májkrémet, csak jobb madárból, mert akkor a fiúknak is jut, egyedül meg úgysem bírok vele. És persze a fegyver a másik irányba is működik: ha nem szeretnék osztozkodni a mirelit pizzán, sonkásat veszek, nem sajtosat. Ravasz a nő! :)

Amúgy ezt a sertéshús problémát tényleg nagyon komolyan veszik. Például a sonkás ízű chipsből sem esznek, pedig gondolhatjátok, hogy az mennyi disznót látott. Érdekes kérdés, beszéltünk is róla, hogy miért ilyen kardinális ügy ez. Ha jól értettem, akkor a hitük szerint olyan apró kórokozók élnek a sertésekben, amik kvázi tisztátalanná teszik a fogyasztóját is, és itt jött valami probléma az imádkozással. Szerintem érdekes dolog ez. Úgy gondolják, hogy egészségtelen, nem is eszik egész életükben, hát persze, hogy nyilván azonnal lebetegednének egy jó kis füstölt kolbászos ozsonna után, aztán meg hallgathatnánk, hogy micsoda méreg ez. Szóval nem esznek sertést, mi meg nem erőltetjük, és ez így jó.

A vallásra visszatérve amúgy úgy tudom, Ozan az egyetlen, aki "praktizál", van imaszőnyege, meg minden. És az első vasárnapjukon templomba mentek, misére mert még egyikük sem látott olyat. Ezek után gondolhatjátok, hogy még mindig adódnak érdekes kérdések, ha beturistáskodjuk magunkat egy-egy katedrálisba. Mostanában a karácsony témakörnél járunk, mivel a plázák elnyerték téli ruhájukat, és én levadásztam az első karácsonyfás billboardot is. Gondolom a helyzet otthon is hasonló, talán már az Andrássy út is díszfényben van... Vagy majd csak decembertől?

Mindegy is, most megyek, becsukom a szemem, és elképzelem.

Puszi,

J.

És a bónusz különbség: tapasztalataim alapján rajunk kívül mindenkinek fontos helyet foglal el az életében az Eurovíziós Dalfesztivál, a spanyolok például évre lebontva tudják, hogy mikor milyen dallal lettek hanyadikok. (Talán azért, mert általában érnek el helyezést?) No mindegy, szóval következzék mindannyiunk örömére az idei spanyol versenyszám Rodolfo Chiquilicuatre előadásában, ami egy gegből nőtte ki magát. Ajánlom figyelmetekbe a "quattro, robocop" részt. Ha az utóbbi másfél hónapban nem hallottam 30-szor, akkor egyszer sem. Most legyen rossz nektek is!

(Köszönjétek meg Birdnek is, tőle kaptam az útmutatást a beillesztéshez! Én köszönöm! :)