Ideiglenesen Wrocławban - avagy a történelmi hűség és történelemben jártas pajtások kedvéért Boroszlóban - tartózkodó kollégánktól kaptuk a hírt, hogy a város gyönyörű, az időjárás pedig nem szavakba önthető. :)

Na már most én azt hiszem, életemben először láttam szakadó hózáport és napsütést egy időben. Ha jól emlékszem, az alábbi kép éppen ezelőtt készült. (És persze elképesztő-jujj-nagyon hideg volt. Csak hogy törekedjek a választékosságra!)

Na de kezdjük csak az elején! Szóval pénteken indultunk, de persze megint nem ment minden simán. Miért is menne? Juan 2 órával az indulás előtt lemondta az utat, amitől kapásból kicsit felforrt az agyvizem, de amikor kiderült, hogy Dominika sem jön, akkor pláne összedőlt a világképem. Az eredeti terv ugyanis az volt, hogy náluk alhatunk, szóval SOS hostel keresésbe fogtunk. Természetesen minden telis-teli, de mint tudjuk, az élet megoldja saját magát, hát végül egy igen olcsó és kellemes placcot találtunk ötünknek, ugyanis a végső csapat így állt össze: a szokásos David-Evren-Janka trió + Ola, a szobatársném és Mateusz, a csoporttársam franciáról.  

Az út több, mint négy óra, este volt, mire megérkeztünk, szakadó hó és igen kegyetlen szél. Tudom, most Pesten is cidriznek a jegesmedvék, de ez a rendes csontighatoló hideg mellbevágott. (Tudjátok, van a kabát alá bebújó hideg, meg az, ami átmegy a kabáton, mint egy kés. Na, ez az utóbbi volt.) Segáz, Mateusz hozott egy kis vodkát, majd az nyilván segít.

A hangulatot már csak némi érzelmi zűrzavar árnyékolta be. Ola szakítófélben volt (konkrétan szakítás után) David által összezavart fejjel, amit Mateusz nem segített kitisztítani, sőt. De ennyit a virágnyelvű pletykálásról, remélem azért, hogy a hangulat átjön. Fagyos, na.

Mindemelett nem dobta fel a kedvünket, hogy már nem találtunk semmit nyitva, csak egy éjjel-nappalit, de végülis mindenki megdicsérte a mirelit-pizzámat. Olát végül némi vodkával igyekeztem felvidítani, másnapi bevallása szerint konkrétan leitattam, de persze ezzel egyáltalán nem értek egyet. Mondjuk úgy diszkréten, hogy végülis hamar elszenderedett a csapat.

Szombat reggel azonban belevettük magunkat a városnézésbe, és igyekeztünk egyetlen szegletet sem kihagyni. A fő vezérelv a "KERESD A TÖRPÉT" játékunk volt. Ugyanis a város - többek között - arról híres, hogy egy zseniális ötlettől vezérelve 2005 óta aprócska bronz törpe szobrocskák bukkannak fel a legváratlanabb helyeken - és maradnak is ott, például a beépített GPS nyomkövetőnek köszönhetően. Hiszen olyan cukik (bocs, de nincs rá más szó), hogy gond nélkül elhihető, ha valaki meglépne velük. A számuk folyamatosan nő, a hétvégén 106-nál járt, ahogyan hallottuk. Egyszerűen szerelembe kell velük esni! Komolyan! Vasárnapra nem maradt más, mint az, hogy Olával felváltva sikítoztuk: SO CUUUUTEEEE!" (Ok, azért én hamarabb meguntam...)

Szóval most következzék egy csokorra való törpe! (Éljen soká a képzavar intézménye! És megint!) :) 

Az első szerelemnek különös varázsa van. Így voltam én is az alábbi aprósággal, aki - igen! - egy napraforgót fog egy lámpaoszlop tövében lévő padon a főtéren. Hát nem meg kell zabálni?

És ezek a kis huncutok valóban bárhol felbukkanhatnak. Az alábbi például felmászott egy lámpaoszlopra. Nincs mese, mosolyogni kell! Muszáj! :)

Ez a kettő meg görgeti a díszburkolat kövét. Természetesen a sityakjuk fényesre van simizve. (Igérem, hamarosan visszakapcsolok az alapszókincsre, de most kellenek ezek a szavak, mint cuki és simi!)

Őrületes egyenlőség vágyamnak nagyon jót tett a vagány kerekesszékes manó megtalálása. Juhúúúúú! Suhanunk vazzeeee! :)

És a törpök reflektálnak a környezetükre! Imádnivaló, hogy az alábbi, kicsit smucig-fejű manó egy nagy zsák pénzzel a kezében egy bank előtt ácsorog. Egy helyi képzőművész csinálja őket, el kell ismerni, hogy profi! És nem tudom a pontos mechanizmust, de az elfogadó bizottságot is illeti egy baráti vállveregetés. Van humora a városvezetésnek, na!

Az alábbi manócska a másik kedvencem. Egy könyvesbolt előtt ücsörög és zabálnivaló. Pont. Ola konkrétan haza akarta vinni. Hát ismerjétek meg a szobatársnőmet - amikor nagggyon lelkes! :) 

És végül egy klasszikus egy lengyel étterem elől. Ez a csöppség pierogit majszol, ami egy tipikus itteni cucc. Egy fajta töltött tészta, többnyire káposztával, hússal vagy gombával. (Ez utóbbi itt igen olcsó lehet, mindenhol használják. Hm. A kajákról később.) Szóval következzék a manó és a pierogi!

Persze a város nem csak manókból áll. Ottvan például a csudaszép főtér avagy piactér, középen a városházával. Utólag, a képeket nézegetve, kicsit olyan érzésem van, mintha igen hasonló dolgokat mutanék mindig, de ottlenni nem egyforma ám. Ez a város például valaha Németországhoz tartozott, tehát a lánykori neve Breslau, és ez az építkezésén is hagyott némi nyomot. Furcsa volt az adok-kapokról beszélgetni Olával, hogy is élik ezt ők meg, mert én csak az elcsatolt részekről tudok mesélni, ők meg túlnyomórészt kaptak. Például Sziléziát a második világháború után. Ha pontosak az információim, előtte ez a rész utoljára a 10. században tartozott hozzájuk. Na most akkor hogy is van ez? Történelem óra vége. Voilá, a főtér!

Vagy csak egy szeglete! Annyira lenyűgöz minden apró részlet. És lassan úgy érzem összeáll a kép: az alapján, amit eddig láttam, az országnak éles karaktere van. És én szeretem.

Szóval szombaton csámborogtunk, több-kevesebb szisztémával. A kevesebb során találtuk az alábbi szoborcsoportot egy eldugott utcácskában. Természetesen David azonnal rávette magát a malacra, hogy hergelje Evrent, de ez már csak így van és így is lesz.

Elkeveredtünk az Odera partra, ami itt nem nehéz, lévén a várost átszeli a folyó és rengeteg apró szigetecskéje van. (Persze a hétvégén találtam konkrét számokat, adatokat, és most sehol semmi, úgyhogy most meg kell elégednetek az általánossággal!) A folyóparton áll az Egyetem, amely igen nagy elismertségnek örvend, belül pedig csupa-csoda. Bementünk két terembe is, és az, hogy lenyűgöző, csak halványan adja vissza a szépségét. Vaku használat persze tiltva, így csak remélem, hogy átjön a miliő!

Azért egy csoportképet ejtettünk itt is, olyan varázsos volt a hangulat!

És tudjátok, a mániám: a részletek! Hát nézzétek ezt!

Ezután bekeveredtünk egy templomba, aminek az egyik kápolnája már a Karácsonyra készülődik. Meseország épül! Állítólag ez itt gyakori, számomra nagyon különleges volt. Képzeljetek el egy zenélő-villogó-mozgó szobát csupa-csupa karácsonyi díszben. Ámulatos!

Utána a panoráma kép felé vettük az irányt, ugyanis itt is van egy Feszty-körképhez hasonló csoda, ami a racławicei csatát ábrázolja. Gyengébbek kedvéért ez az 1793-as oroszok elleni győztes csata. (Imádok okoskodni útikönyvvel az ölemben.) Anyagi megfontolásból csak Evren tartott velem (noha szerintem nem volt földhöz vágó a beugró), és ő mondjuk rendesen tátotta a száját, nem látott még ilyet. Amúgy tényleg kiköpött Ópusztaszer, szinte a méretek is megegyeznek, (a mienk talán egy-egy méterrel nagyobb) és pöpec angol audioguide-ot is kaptuk, jó volt na! Fénykép nincs, persze tilos volt.

Este vacsi, rászokom a végén a Sphinxre, majd irány haza, és szolid italozgatás. Van egy lengyel kifejezés: ha valakinek "kemény feje van", az azt jelenti, hogy bírja az italt. Ola megállapította, hogy mi "keményfejűbbek vagyunk" mint a fiúk, akik nagyon szórakoztatóra iszogatták magukat. Szokás szerint rengeteget röhögtünk, a visszatérő játék a mi lengyeltanításunk volt, ha hazamegyek mutatok vicces szavakat, bővül a szókincsem rohamléptekben!

Vasárnap pikk-pakk összekaptuk magunkat, a cuccokat ledobtuk az állomáson, megvettük a jegyeket, így nyertünk még egy egész félnapot a városban, amit ismét lődörgéssel és törpe vadászattal töltöttünk. (Mondjuk ez utóbbi kicsit drasztikusan hangzik.) Búcsúzásképp sok szeretettel küldöm még egyszer nektek a piacteret borús éggel és egy galambbal.

Majd még egyszer derűs éggel és sok galambbal.

Csütörtökön érkezem, és noha azt mondtam, hogy meglepetés parti nem kell, azért a jégszobrot nem kell kidobni! ;)

Remélem, hogy látlak mindannyiótokat, már alig bírok magammal! 

Sok puszi addig is!

J.