Ahogyan este is elmondtam, való igaz, hogy nem szerettem volna sablonos búcsúbulit kis zászlócskákkal és könnyes zsebkendők lengetésével, de ahogy láttam, Nektek is többet ért, hogy egyszerűen adódott egy jó ürügy sörözni egyet. :) (Külön köszönet a szervező különítménynek a fáradozásokért és eltűrt stresszért, és mindenkinek a jelenlétért! De tényleg!)

 

Egy hét múlva indulok, amit gyakorlatilag a MÁV kivételével mindenki tud. Ha ügyes lennék, ma elmehetnék megvenni a jegyet Varsóig, ott át kell szállnom, de a łódźi pályaudvarra már jönnek értem az újonnan szerzett pajtásaim. Hiszen nyilván nem én lennék, ha nem vettem volna fel velük a kapcsolatot az első adandó alkalommal. Találtam egy új közösséget, amit össze lehet kovácsolni! :)

 

Az úgy történt, hogy még a múlt héten (vagy kettővel ezelőtt?) érkezett kintről egy e-mail a kollégiummal kapcsolatban. A címzettek között pedig minden új pajtásom szerepelt. (Hatan leszünk - minimál Erasmus, kicsi, de a miénk!) Egy szó mint száz, körbeírtam nekik, hamár úgyis iskolatársak leszünk egy darabig, miért ne vennénk fel egymással a kapcsolatot... Hárman válaszoltak, három török: két fiú, egy lány. Az egyik srác Isztambulból érkezik, és már gyakorlatilag napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Édes erasmusos történet az övé: a saját török egyetemén pátyolgatta az ösztöndíjasokat tavalyig, amikor megérkezett egy lengyel lány, akit kicsit jobban pátyolgatott, mint a többieket, egészen addig, míg összejöttek. Idén a srác megy Lengyelországba. Na, ők várnak majd a pályaudvaron! :)

 

Remélem, hogy nem lettem túl terjengős...

 

Mindenesetre folyt.köv.! :)